A BEFŐTT
Este nyolc óra. A konyha hűvös és nyirkos padlóján állok mezítláb, csak egy alsógatya van rajtam. Körülnézek, vizsgálgatva az elmúlt három nap ámokfutásának romhalmazait. A levegő nehéz, penészes. A borfoltos vályogfalak szivacsként szippantják be és lehelik vissza, a füst, az alkohol és a kiizzadt mérgek orrfacsaró kémiáit. A berendezés nem sokat változott, mióta kibéreltem ezt a kis lyukat. Emlékszem egyetlen szempontom a kiválasztáskor, a falak vastagsága és az elszigeteltség volt, az, hogy menedéket találjak, ahol végre magam maradhatok, hogy lelkem égő sebeit nyalogathassam és ihassam magam az érzéketlenségbe. Távol mindentől és mindenkitől, akik csak tükröt mutatnának szánalmas gyengeségemnek.
A kis bérlemény egy régi parasztházacska volt, szemben a temetővel, így méltó volt a megállapítás”. Jobb, mint a másik oldalon." Bár így visszatekintve, maga a ház is csak sírboltomul szolgált azokban az eltemetett időkben. Olyan fajtája ez a magánynak, mikor még vágynál a valamikor barátaidnak nevezett emberek társaságára, megértésére. Az együtt megélt és mára romantikus ideákká szelídült közös kalandokból, emlékekből táplálkozó szomjúság ez, hogy újra megéljük azt az önfeledt és vak-boldog életérzést, amit csak akkor és ott, egyszer és fiatalon érezhet meg az ember és ami után aztán hiába fut egész életében. Ugyanakkor azok a barátok már nem léteznek, mert ők tovább haladtak és változtak az idő vonalán bandukolva, míg én próbáltam -mint egy befőttesüvegnyi kloroformba helyezve magam-konzerválni tudatomat az állandó alkoholgőzzel, nem engedve önmagamnak, hogy megérjen, vagy felnőjön, ha úgy tetszik. Így ez a vágy régmúlt barátaim után, keveredik némi félelemmel és undorral, melyet megérzek, ha elképzelem, hogy meglátogat valamelyikük és én szinte bántó élvezettel keresem tekintetében és szavaiban a szánakozást és megvetést felém, melyet nehezen tud eltitkolni életem e nyilvánvaló fogyatékosságai láttán. Egy esetben, csak hogy példát hozzak, egyik régi és közeli barátom, akivel sosem lett igazán intim a kapcsolatunk átjött a fent leírt hajlékomba. Egy brutális és agresszíven szélsőséges ámokfutó éjszaka másnap délelőttjén látogatott meg. Néhány doboz hideg sör feküdt nejlontáskájában melyet magával hozott, s ez hihetetlen ajándék (kegyelem) volt azokban a percekben. Szóval miután helyet foglalt egy régi fa széken a zsúfolt dohányzóasztal mellett, körülnézett és leplezetlen undorral és szarkasztikus élvezettel a következőt mondta: -Tom, nem tudom merre van a wc, ugye nem gond ha ide hugyozok a sarokba..?" Erős kritika volt ez annak, ami egyébként is nyilvánvaló volt, hogy ez már nem rakendroll, hanem szánalmas beszűkült csökevénye a létezésnek.
Szóval a konyha kövén állva, valami fogyasztható ételmaradék után szaglászok. Sehol semmi. Azt a sovány kis ételkészletet, amelyre abból futotta három napja, amit erre hajlandó voltam rászánni az egyébként piára és cigarettára költött pénzemből, már rég felfaltam valamelyik hazatántorgást követően. Bár nem emlékszem rá, csak a nyomok látszanak: szétkent vaj az összevagdosott viaszosvászon asztalterítőn, odaszáradt kajafoltok, a zacskósleves tésztájának darabjai, kenyétsercli
kőkeményre szikkadva, koszosan, stb. Ismeritek ezt a fajta éhséget.? Mikor napokig csak használod a szervezeted, jössz - mész, teszed, amit a részegek szoktak, éhes csak az aznap hajnali eszméletvesztést közvetlenül megelőzően vagy, addig nem kívánsz mást, csak még több szert és füvet és tömény szeszt. Aztán pár nap után, ahogy most is, elfogynak a lehetőségeid, hogy tovább tartsd magad kábulatban, akkor a szervezeted követelni kezdi nem csak a szereket újra, hanem azt a kajamennyiséget, amit ez idő alatt fogyasztottál volna el, ha nem ilyen elmebeteg módon tengetnéd napjaidat. Szóval ilyenkor már nem te vagy éhes, hanem a sejtjeid. Nem valami finom és ízletes étel, ami a szemed előtt lebeg, hanem csak bármi, aminek súlya van, csak legyen minél zsírosabb, nehezebb és minél több.
A gyomrod felváltva produkálja a mardosó éhség és a hányinger igen hasonló érzéseit.
Ehhez képest készleteim a nullával egyenlőek. Aztán egyszer csak kiszúrom a polcon a kis lecsatolható tetejű, roppant gonddal elkészített és ízlésesnek vélt befőttesüveget, melyet fokhagyma szeletekkel és különböző fűszerekkel töltöttek meg, valamiféle szirupos lébe áztatva. Természetesen ez csak dísz. Nem fogyasztásra szánta, aki készítette. Egy nálam tíz évvel fiatalabb szeretőmtől kaptam egyszer. Imádta az ilyen csecsebecséket. Persze nem erre a sorsra szánta. Szóval leveszem a kis üveget, felpattintom és nikotinfoltos ujjaimmal beletúrva a számba tömöm tartalmát, hogy a lé lecsurog szőrös hasamon, lecsepeg a padlóra. A szirup valamiféle mézes lötty és cukortartalma szinte gyengéd csók kiéhezett testemnek. Bár az íze nem lehet túl barátságos, de nem számit, nem is érzem, hisz az ízlelőbimbóim a legkarcosabb és maróbb házipálinkától sem esnek pánikba. Érzéketlenek már, csak, mint én magam.
A linóleumon fénylő cseppeket meztelen talpammal kenem szét, ahogy remegő térdekkel, visszaindulok gyűrött vackomba, az ágyra.
Talán még el tudok aludni egy kicsit. Talán nem kell felébrednem.
2015, Pécs
