&nbsp;TYLER ÉS A FRANCIA SZÁZADVÉGVarázsigék az életemben&nbsp;Tyler és a francia századvég.Nehezen tudnék egyetlen varázsigét kiemelni az életemből, pontosan azért, mert rengeteg ilyen járt mindig a fejemben. Végigkísérték életemet, rájuk fűztem fel azt a képet, amelyet önmagamról, elsősorban önmagam számára kialakítottam. Ezeket rendszerint kedvenc íróimtól, kedvenc századvégi mámoros költőimtől, vagy rajongott filmjeim szereplőitől kölcsönöztem, jellemzően olyan alakoktól, akik élen jártak az önpusztításban és szavaikkal identitást adtak annak az életnek, amelyet éltem.„Hiszek a mértéktelenségben, az érzékek összezavarásában, amelyek feltárják az ajtókat, mik érzékszerveink számára láthatatlanok.” –szuggesztálták felém az abszinttól megrészegült szimbolisták vagy Blake vagy Huxley és én üdvözöltem filozófiájukat, hiszen így célt, irányt és romantikus színezetet kapott minden mértéktelen és pocsékba ment éjszaka, amelyet zülléssel töltöttem.&nbsp;„Keresni kell a mélypontokat! Csak akkor tehetsz meg mindent, ha semmid sincs!” -mondta Tyler Durden, a Harcosok klubjának szégyentelenül maszkulin és szélsőséges karaktere és én boldogan fogadtam szavait húszéves fejjel és igyekeztem mindenben azonosulni vele, a verekedésektől, a bordó bőrkabátig, amiben csak tudtam. „Az önfejlesztés önkielégítés, - mondta, bezzeg az önpusztítás..!” Tökéletes esszenciái voltak e szavak, akkori dekadens életemnek és gyakran mondogattam őket magamnak, vagy fennhangon a kocsmák mélyén. Az attitűd irányítja az észlelést és én tökéletes pontossággal szűrtem ki azokat az ingereket környezetem vagy művészeti alkotások hatásaiból, amelyek rímeltek arra, ahogyan élni akartam. Meghatároztak, alakítottak engem és alakítottak mindent, ami történt az életemben. Később megtaláltam a mélypontokat, amiket kerestem. De valamilyen paradox aktus vagy varázslat mentén, valóban ebből tudtam elkezdeni építkezni.Nem hiszek a véletlenekben. Ma már tudom, hogy az a szék, amelyet aztán 2013 őszén elfoglaltam a komlói völgyben, régóta ott várt rám. Életem minden lépése, minden keresztút sorsomban, annak a kék, kopottas, karfás széknek az irányába vitt, ahol végül azon a hideg őszön, kimerüten megpihenhettem. Annak a széknek az irányába, amelynek karfájába aztán oly sokszor kapaszkodtam az ezt követő hónapokban, izzadó tenyérrel, életem szakadékába bámulva.&nbsp;„Őrület az, amikor ugyanazokat a dolgokat csinálod, mégis más eredményre számítasz.”Ez az őrület űzött végig életem utolsó kaotikus és megszállott évein, hogy végül magamra maradjak önmagammal, egy olyan valakivel, akivel már sem azonosulni, sem együtt élni nem tudtam. Nem tárultak ki az ajtók végül és az önpusztítástól nem lettem Tyler Durden sem. A mélypont elérése egy függő életében, hosszú évek rengeteg fájdalmának, szégyenének és elcseszett ballépésének összessége. Ahogy nálam is. Mégis a mélypont: egy „pontja a görbének”, egy napon, egy órában, egy pillanatba sűrűsödik, egyszerre ér utol és egyszerre érzed hosszú évek hiábavalóságának ólomsúlyát. És ez a súly, tőle nem várt és csodálatos módon, egyszer csak felszabadít.Életemnek ezen a pontján hívtam fel a komlói házat. Évek óta ott tároltam, tarkóm valamelyik eldugott poros sarkában, mint végső mentsvárat, vészkijáratot, amit majd egyszer felhasználhatok, ha minden összeomlik körülöttem. Azt hiszem hosszú évek óta tisztában voltam vele, hogy ez az összeomlás be fog következni, csak idő kérdése. Azon a napon először éreztem egyértelműen, hogy fel kell tennem a kezem, a csatának vége. Nem lehet tovább harcolni. Minden állás elesett.„De valami oka biztos van, hogy felhívtál minket, nem?”-Akkor jövő hét kedden lehetne jönni a felvételi interjúra. -mondta egy kimért hang a vonal másik végén, miután előadtam, hogy mi a bánatom.Én, mint öntudatos és persze teljes homályban és tagadásban lévő alkoholista, hirtelen felfortyantam:-Jövőhéten...?? De hiszen nekem munkahelyem van és lakásom. Mindkét helyen felmondási idővel. Fizetéssel, kaucióval. Nem az utcáról jövök én, hé! -mondtam szinte sértetten. Mit gondolnak ezek rólam? Hiszen nekem életem van, amiből nem lehet csak úgy kilépni hirtelen, mint egy liftből, amibe befingtam! Különben is, miért kell ezt nekem elmagyarázni valakinek, akivel sosem találkoztam? Egóm szinte kikönyökölt a számon.Aztán jött a nyugodt hang kérdése a kagylóba, amit részemről fájdalmas csend követett. Ezt a kérdést mai napig hallom fülemben és úgy emlékszem rá, mint az első lényeges kérdésre magammal kapcsolatban. -De valami oka&nbsp;biztos van, hogy&nbsp;felhívtál minket, nem? Ez akkor valódi varázsige volt, ami a tagadás végét jelentette számomra.„Alkoholista az az ember, akinek kínos, ha ivásáról nyíltan beszélnek.”Mikor először beléptem a Házba, két segítő egy asztalhoz invitált, velem szemben leült és arra a bizonyos székre mutatott. Fekete lábakon álló, kék színű, kopottas szék volt. Látszott, hogy sokan, sok nehéz percet töltöttek már el rajta. A két férfi, (mint kiderült ők a segítők felépülő drogfüggők) számomra teljesen érthetetlen és oda nem illő ravasz mosollyal ült az asztal túloldalán, olyan tekintettel nézve rám, mint akik már most tudják a választ a még fel sem tett kérdésikre.-Szóval Tamás, miért kerestél meg minket? A telefonban azt mondtad sokat iszol. -Mindketten remegő kezemre néztek.-Egy kicsit izgulok. -szabadkoztam és megmarkoltam a karfát.-Szóval, hogyan szoktál inni?Micsoda kérdés ez, -gondoltam magamban. -Hát, amikor szabadnapom van, vagy ráérek általában iszom. Van, hogy napokig egyfolytában. -mondtam, és ahogy kiejtettem a szavakat, izzadó markom szorítása engedni kezdett a karfán. -Általában addig iszom, amíg bírok, vagyis amig el nem veszítem az eszméletemet. Sokszor semmire sem emlékszem a történtekből. Sőt, az elmúlt évek alkoholos „áztatottsága” után agyam néha még azt is törli, ami az ivást megelőző órákban történt. A munkahelyemről csak azért nem rúgtak még ki, mert gyerekkori haverom a főnök. Előfordult már, hogy vért hánytam és az is, hogy nyilvánosan összehugyoztam magam. Az évek folyamán tizenkét csontom tört el a rengeteg verekedésben és részben megvakultam az egyik szememre.„Annak a terápiás értéke, hogy egyik függő segít a másiknak, páratlan.”Szinte megeredt a nyelvem. Ez a két ismeretlen ember, szavak nélkül is egyértelműen sugározta felém, hogy nem csak pontosan érti, de érzi&nbsp;is, amiről beszélek. Tudtam, hogy ők is megjárták ezeket a poklokat. A kellemetlen, szorongató szégyenérzet kezdte erejét veszteni.Az elkövetkező hónapokban könnyen és szívesen beszéltem, -most először erről az átkozott szenvedélyről, amelyet annyi rejtőzködés és titok övezett életemben. Szégyenteljes és fájdalmas világom részleteit úgy tártam fel a Ház falai között, mintha csak az időjárásról beszéltem volna. Éreztem, hogy itt történetem nem különleges, vagy ha különleges is, semmiképpen sem különös vagy váratlan. Nem magányos Don Quijote vagyok az alkohol szélmalmaival szemben, ahogy eddig hittem. Egy vagyok a sok hozzám hasonló közül, akik ugyanezeken az érzéseken mentek keresztül és pontosan tudják, hogy miről beszélek és miért is vagyok itt.„Itt csodák történnek tezsvérem.”A felvételi interjú, csomag átnézés és borotválkozás után, a kertbe ültem egy padra, néztem a salakpályán focizó terápiásokat. Mellettem ült Misi, akit mentorként osztottak mellém. Idős terápiás volt és neki jutott a feladat, hogy engem az első napokban istápoljon, bevezessen a ház szabályaiba és ne hagyjon magamra.Misi egy romák lakta faluban felnőtt, fiatalkorúak börtönét megjárt, minden hájjal megkent, jelenleg a pesti utcáról ideszakadt anyagos volt. Felnyírt csapott tarkója és utcai zsargonja az előttem álló egy évet, mint leendő fegyházat vetítette elém.Mégis ott a padon ülve elfogott valami eddig ismeretlen, végtelen nyugalom. Valami máris megváltozott. Olyan érzés volt ez, mikor tudod, hogy bármennyire is nem igy tervezted az utad, abban a pillanatban neked pontosan ott van térben és időben a helyed. Mintha hazaértél volna, mintha a helyedre illesztettek volna. Abban a pillanatban nem féltem az előttem álló terápia nehézségeitől, az ijesztő, ismeretlen helyzettől. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy most már minden rendben lesz és igazából én csodálkoztam rajta a legjobban. Ekkor Misi hozzám fordult és azt mondta: -Itt csodák történnek tezsvérem!”A csoda megtörtént. Öt év múltán, a mai nap is józan lehetek.&nbsp;D. Misi emlékének ajánlom2017, Pécs&nbsp;

Ez az őrület űzött végig életem utolsó kaotikus és megszállott évein, hogy végül magamra maradjak önmagammal, egy olyan valakivel, akivel már sem azonosulni, sem együtt élni nem tudtam. 

small_tylerimbaud.png

thumbnail_tylerimbaud.png

tylerimbaud.png

TYLER ÉS A FRANCIA SZÁZADVÉG

A BEFŐTTEste nyolc óra. A konyha hűvös és nyirkos padlóján állok mezítláb, csak egy alsógatya van rajtam. Körülnézek, vizsgálgatva az elmúlt három nap ámokfutásának romhalmazait. A levegő nehéz, penészes. A borfoltos vályogfalak szivacsként szippantják be és lehelik vissza, a füst, az alkohol és a kiizzadt mérgek orrfacsaró kémiáit. A berendezés nem sokat változott, mióta kibéreltem ezt a kis lyukat. Emlékszem egyetlen szempontom a kiválasztáskor, a falak vastagsága és az elszigeteltség volt, az, hogy menedéket találjak, ahol végre magam maradhatok, hogy lelkem égő sebeit nyalogathassam és ihassam magam az érzéketlenségbe. Távol mindentől és mindenkitől, akik csak tükröt mutatnának szánalmas gyengeségemnek.A kis bérlemény egy régi parasztházacska volt, szemben a temetővel, így méltó volt a megállapítás”. Jobb, mint a másik oldalon." Bár így visszatekintve, maga a ház is csak sírboltomul szolgált azokban az eltemetett időkben. Olyan fajtája ez a magánynak, mikor még vágynál a valamikor barátaidnak nevezett emberek társaságára, megértésére. Az együtt megélt és mára romantikus ideákká szelídült közös kalandokból, emlékekből táplálkozó szomjúság ez, hogy újra megéljük azt az önfeledt és vak-boldog életérzést, amit csak akkor és ott, egyszer és fiatalon érezhet meg az ember és ami után aztán hiába fut egész életében. Ugyanakkor azok a barátok már nem léteznek, mert ők tovább haladtak és változtak az idő vonalán bandukolva, míg én próbáltam -mint egy befőttesüvegnyi kloroformba helyezve magam-konzerválni tudatomat az állandó alkoholgőzzel, nem engedve önmagamnak, hogy megérjen, vagy felnőjön, ha úgy tetszik. Így ez a vágy régmúlt barátaim után, keveredik némi félelemmel és undorral, melyet megérzek, ha elképzelem, hogy meglátogat valamelyikük és én szinte bántó élvezettel keresem tekintetében és szavaiban a szánakozást és megvetést felém, melyet nehezen tud eltitkolni életem e nyilvánvaló fogyatékosságai láttán. Egy esetben, csak hogy példát hozzak, egyik régi és közeli barátom, akivel sosem lett igazán intim a kapcsolatunk átjött a fent leírt hajlékomba. Egy brutális és agresszíven szélsőséges ámokfutó éjszaka másnap délelőttjén látogatott meg. Néhány doboz hideg sör feküdt nejlontáskájában melyet magával hozott, s ez hihetetlen ajándék (kegyelem) volt azokban a percekben. Szóval miután helyet foglalt egy régi fa széken a zsúfolt dohányzóasztal mellett, körülnézett és leplezetlen undorral és szarkasztikus élvezettel a következőt mondta: -Tom, nem tudom merre van a wc, ugye nem gond ha ide hugyozok a sarokba..?" Erős kritika volt ez annak, ami egyébként is nyilvánvaló volt, hogy ez már nem rakendroll, hanem szánalmas beszűkült csökevénye a létezésnek.Szóval a konyha kövén állva, valami fogyasztható ételmaradék után szaglászok. Sehol semmi. Azt a sovány kis ételkészletet, amelyre abból futotta három napja, amit erre hajlandó voltam rászánni az egyébként piára és cigarettára költött pénzemből, már rég felfaltam valamelyik hazatántorgást követően. Bár nem emlékszem rá, csak a nyomok látszanak: szétkent vaj az összevagdosott viaszosvászon asztalterítőn, odaszáradt kajafoltok, a zacskósleves tésztájának darabjai, kenyétserclikőkeményre szikkadva, koszosan, stb. Ismeritek ezt a fajta éhséget.? Mikor napokig csak használod a szervezeted, jössz - mész, teszed, amit a részegek szoktak, éhes csak az aznap hajnali eszméletvesztést közvetlenül megelőzően vagy, addig nem kívánsz mást, csak még több szert és füvet és tömény szeszt. Aztán pár nap után, ahogy most is, elfogynak a lehetőségeid, hogy tovább tartsd magad kábulatban, akkor a szervezeted követelni kezdi nem csak a szereket újra, hanem azt a kajamennyiséget, amit ez idő alatt fogyasztottál volna el, ha nem ilyen elmebeteg módon tengetnéd napjaidat. Szóval ilyenkor már nem te vagy éhes, hanem a sejtjeid. Nem valami finom és ízletes étel, ami a szemed előtt lebeg, hanem csak bármi, aminek súlya van, csak legyen minél zsírosabb, nehezebb és minél több.A gyomrod felváltva produkálja a mardosó éhség és a hányinger igen hasonló érzéseit.Ehhez képest készleteim a nullával egyenlőek. Aztán egyszer csak kiszúrom a polcon a kis lecsatolható tetejű, roppant gonddal elkészített és ízlésesnek vélt befőttesüveget, melyet fokhagyma szeletekkel és különböző fűszerekkel töltöttek meg, valamiféle szirupos lébe áztatva. Természetesen ez csak dísz. Nem fogyasztásra szánta, aki készítette. Egy nálam tíz évvel fiatalabb szeretőmtől kaptam egyszer. Imádta az ilyen csecsebecséket. Persze nem erre a sorsra szánta. Szóval leveszem a kis üveget, felpattintom és nikotinfoltos ujjaimmal beletúrva a számba tömöm tartalmát, hogy a lé lecsurog szőrös hasamon, lecsepeg a padlóra. A szirup valamiféle mézes lötty és cukortartalma szinte gyengéd csók kiéhezett testemnek. Bár az íze nem lehet túl barátságos, de nem számit, nem is érzem, hisz az ízlelőbimbóim a legkarcosabb és maróbb házipálinkától sem esnek pánikba.&nbsp;Érzéketlenek már, csak, mint én magam.A linóleumon fénylő cseppeket meztelen talpammal kenem szét, ahogy remegő térdekkel, visszaindulok gyűrött vackomba, az ágyra.Talán még el tudok aludni egy kicsit. Talán nem kell felébrednem.&nbsp;&nbsp;&nbsp;2015, Pécs

 körülnézett és leplezetlen undorral és szarkasztikus élvezettel a következőt mondta: -Tom, nem tudom merre van a wc, ugye nem gond ha ide hugyozok a sarokba..?" 

large_befi heh.png

medium_befi heh.png

small_befi heh.png

thumbnail_befi heh.png

befi heh.png

A BEFŐTT

MadarakAznap arra keltünk a terápiásokkal, hogy éjszaka leesett a nagy hó. Legalább tizenöt centis, tömör, ropogós. Gyönyörű volt a komlói völgy, nagy fenyőfáival, a hólepte focipálya, melyre csak az ágaskodó kapukról lehetett ilyenkor ráismerni. Körben az erdő, a fák apró ágai ezüstösen csillogtak, tiszta és békés volt.Nos, a havat viszont el kell takarítani, bizonyos helyekről legalábbis. Így a szokásos reggeli séta helyett tudtuk, hogy mi következik. Az aznap reggel ügyeletes segítő kivezényelt minket szépen a szerszámos kamrához, ahol aztán szétosztottuk a hólapátokat. A völgybe meredek autóút vezetett be az egyik oldalról, azt kellett megtisztítanunk, hogy a majd délelőtt érkező munkatársak le tudjanak rajta jönni gond nélkül.A lapátolás, a néhány még be nem melegedett mozdulatot követően aztán jó hangulatban telt. Szerettem az ilyen különleges perceket Komlón, mert egyes ilyen pillanatokról biztosan éreztem, hogy nem fogom elfelejteni őket. Ezt a szépség teszi, azt hiszem. Az ragad meg. Mindegy, hogy milyen minőségben. Lehet az nehéz vagy súlytalan pillanat, ha ennyire telve van szépséggel számomra, akkor esélyes, hogy a fejemben marad.A salak, amelyet a focipálya mellől vittünk az úthoz, hogy azt szétszórva megakadályozzuk a lefagyást, elfogyott. Így az egyik talicskával a kezemben visszaindultam a pálya felé, otthagyva a többieket. Komótosan lépegettem a ropogós friss havon és emlékszem, szinte néma csend lett körülöttem, ahogy a hó puha hangfogóként, minden apró neszt letompított.Megraktam a talicskát a fagyos salakkal és visszafelé indultam. Ekkor lettem figyelmes a madarakra. A völgy egy központi részén áll néhány hatalmas fenyőfa. Ezeknek nyitott tenyérként szétterülő széles ágait befedte a hó és tulajdonképpen arra figyeltem fel, ahogy elkezdett hirtelen lehullani az egyik ágról az addig mozdulatlan fehér réteg. Két apró, fekete madár játszott a fa ágán, a hóban, egymást kergetve, vidáman fröcskölve szét a havat. Bukfenceztek benne, szárnyukkal sűrűn verdesve, láthatóan nagyon élvezték a dolgot.Megálltam és némán figyeltem a jelenetet, kezemben a talicska szarvaival. Furcsa így visszagondolva, de mélyről éreztem, hogy valamit mutatni akar ez a pillanat. Ez is egy olyan momentumnak ígérkezett, amelyről az imént beszéltem.A madárpár az utolsó bukfenc után felröppent a levegőbe és sebesen, még mindig láthatóan a játék részeként, kergetőzve suhant a ház felé.A komlói ház hatalmas üvegablakokból áll, ezzel is jelképezve az átláthatóságot, amely a közösséget kell, hogy jellemezze, azt, hogy mindig látható vagy és nem bújhatsz el. Az üvegfelületekre repülő szárnyasok sziluettjeit ábrázoló matricákat ragasztottak a közösség előttem itt járt tagjai, a célból, hogy a madarak ne repüljenek bele az ablakon tükröződő tájba.Ez alkalommal nem vált be. A két madár a házhoz közelítve is egy röppályán, szorosan együtt és sebesen mozgott, majd közvetlenül az üvegfal előtt az egyik, hopp felröppent, a másik viszont a tompa puffanással nekiütközött a csalóka képnek, és mint egy darab fekete rongy hullott a hóba.Nagyon szomorú jelenet volt és akkor hirtelen az ugrott be, hogy mi, akik itt vagyunk a terápiában és próbáljuk az életünket megváltoztatni, mi is ezt a játékot játsszuk vagy játszottuk sokáig. Addig röpködtünk, bukfenceztünk boldogan és az örömöket kergetve, míg azok csak csalóka képmásai lettek a valóságnak, de mi úgy is belerepültünk, megkockáztatva, hogy darabokra törik a tükörkép, a táj, az életünk és mi magunk is.Az egyik madár felröppent szabályos görbét leírva a magasba, a másik pedig a földre hullott és ott is maradt, néhány szárnyaszegett csapkodás után nem mozdult többé. És akkor tudtam, hogy pontosan így fog történni velünk is, amint kirepülünk a fészekből, elhagyjuk a komlói völgyet. Lesz, aki felfelé ível majd és lesz, aki visszazuhan a padlóra és talán nem is kel fel onnan többé.Fogtam hát a talicskát és visszaindultam a srácokhoz, hogy igyekezzek részt venni a közös lapátolásban, hátha ezen múlik majd, ha a jövőben esetleg elkerülöm a zuhanást és a levegőben maradhatok.Misi és Skuló emlékének ajánlom.&nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp;Pécs, 2018

 ..mi, akik itt vagyunk a terápiában és próbáljuk az életünket megváltoztatni, mi is ezt a játékot játsszuk vagy játszottuk sokáig. 

large_Képernyőfelvétel (86).png

medium_Képernyőfelvétel (86).png

small_Képernyőfelvétel (86).png

thumbnail_Képernyőfelvétel (86).png

Képernyőfelvétel (86).png

MADARAK

<a href="https://studiapsypaed.com/psychologia-paedagogia-no-1-2022/?fbclid=IwAR1_2rgFoQU0U-i-gdNCdPYIAdDhuWakGZ5B2cxXcAShUZVBuWL3zzUt7WM">PSYCHOLOGIA-PAEDAGOGIA no. 1 / 2022 - Studia Psy Paed</a>&nbsp;<figure class="image"><img src="/uploads/image_8abd129a25.png"></figure>&nbsp;

Keywords: 12 step program, recovery, abstinence, efforts of sobriety, perceived 
stress, subjective well-being

Webes rögzítés_29-10-2022_214730_.jpeg

large_Webes rögzítés_29-10-2022_214730_.jpeg

medium_Webes rögzítés_29-10-2022_214730_.jpeg

small_Webes rögzítés_29-10-2022_214730_.jpeg

thumbnail_Webes rögzítés_29-10-2022_214730_.jpeg

12 STEPS AND ABSTINENCE: HOW DO I STAY SOBER?

Szia!Jól tetted, hogy megkerestél a kérdéssel és megtisztelsz vele.Igyekszem néhány gondolatot összefoglalni, ami reményeim szerint hasznos lehet számodra.Kérdésedre, igen, foglalkozom a témával. Elsősorban, a saját felépülésemmel a függőségből, ezen túlmutatva, jelenleg tanulom és kutatom is ezt a problémakört. Ugyanakkor, nehéz feladat néhány sorban összefoglalni ezt a jelenséget, amely sokunk életét befolyásolta, ahogy írtad " rányomta a bélyegét" életünk rengeteg területére.Az én történetemről annyit, hogy talán hozzád hasonlóan, az alkoholizmus jelen volt a családomban, szinte minden apai-ági felmenőm küzdött ezzel a problémával, valamilyen formában és küzd a mai napig. Én harminckét évesen jutottam el, arra&nbsp; markáns&nbsp;és mindent elsöprő mélypontra, amely végül annak az irányába vitt, hogy mindent megváltoztassak az életemben. Ennek a változásnak a kiindulópontja és később igen erős alapja, a komlói terápiába való megérkezésem volt. Ott 14 hónapot töltöttem, a Leo Amici rehabilitációs intézetben, azon dolgozva, hogy lebontsam az alapokig és újra strukturáljam&nbsp;mindazt, amit mind a családi mintáimon&nbsp;keresztül, mind pedig az addigi saját tapasztalataim&nbsp;által megéltem. Megtanultam, hogy mi is ez az egész betegség, amit nem tudok megfogni, ami megmérgezi mindennapjaimat, kapcsolataimat és elveszi tőlem a lehetőségét annak, hogy irányítsam az életemet. A terápia után 12 lépéses önsegítő közösségekhez csatlakoztam. Olyan anonim csoportokhoz, mint az Anonim Alkoholisták, vagy a Narcotics Anonymous, ahol megtapasztalhattam a józanság ajándékát és ma is tanulhatom&nbsp;azt, hogy hogyan éljek alkoholistaként, józanon. Igazán felemelő és igaz dolgokkal találkoztam ezekben a közösségekben. Nem tukmáltak rám semmit, nem mondták meg hogy mit tegyek, csak arról beszéltek ezek a felépülő anyagosok, hogy ők hogyan birkóztak meg a saját problémáikkal, nehézségeikkel&nbsp;a józanodásuk&nbsp;útján.Azt gondolom manapság, hogy sokféle út vezethet ahhoz, hogy valaki megszabaduljon a függőség szorításából, és az a nézőpont, amiről én be tudok számolni, nem kizárólagos. Ugyanakkor tény, hogy manapság ezek a közösségek jelentik a legmeghatározóbb és elsődleges segítségkérési formát a “nyugati társadalmakban” főleg, de szépen lassan talán itthon is. Szóval, amit leírok, nincs kőbe vésve, de én ezt az utat ismerem. Hozzáteszem, hogy pszichológiai tanulmányaim, inkább csak&nbsp;kiegészítik ez irányú tapasztalataimat és nem megcáfolják.Tudni kell, hogy az alkoholizmus betegség. Egy progrediáló és gyakran halálos kimenetelű mentális, spirituális betegség, amibe alapvetően szokás is belehalni. Ezt te pontosan tudod.A másik dolog, hogy manapság a függőséget rendszerproblémaként&nbsp;kezeljük, ami azt jelenti, hogy családi-kapcsolati alapjai vannak. Ez elsősorban, a már említett transzgenerációs minták, hozott gyermekkori sérülések, kötődések , anya-gyermek kapcsolat stb. mentén kialakult maladaptív működéseket jelent. Magyarán, a helyzet az, hogy maga a mértéktelen alkohol vagy szerhasználat, tulajdonképpen csak a tünet. Ebből viszont az következik, hogy a használt szer "letétele", mindössze belépő, egy felépülési munkához, ami a függő önátalakító, önmeghaladó, ha úgy tetszik önfejlesztő józanságmunkáját&nbsp;jelenti.&nbsp;Az alkoholizmusból meggyógyulni nem lehet. Ugyanakkor felépülésbe&nbsp;lehet kerülni az aktív szerhasználatból és teljes életet lehet élni. Ez eleinte, mondjuk az első évben/években, komolyabb erőfeszítéseket és belső munkát igényel, de idővel persze rutinná is válik, mint minden, amit megtanulsz. Nem valamiféle "mindennapi küzdelemként" kell elképzelned, hanem inkább mint identitást, hogy a személy tudja magáról, hogy függő és felépülésben akar lenni, aminek megvannak a maga szabályai és ajánlásai arra vonatkozóan, hogy hogyan érdemes csinálni, elkerülve a visszaesést például, ami általában része is ezeknek az utaknak.A rossz hír számodra az, hogy a függőt/ alkoholistát befolyásolni, megváltoztatni, vagy ahogy te írtad "megmenteni", véleményem szerint nem lehet. A legalapvetőbb kiindulópontja a változásnak az, hogy a személy beismeri problémáját, illetve felismeri azt, hogy nem tudja irányítani szerhasználatát&nbsp;és hogy ez milyen áldozatokkal jár. Ezt, jellemzően (ahogy pl az én esetemben is), egy komolyabb lelki/ testi/ érzelmi mélypont szokta megelőzni. Lefordítva ez annyit tesz, hogy ha valaki függő (nem tudom, hogy akiről te beszélsz, milyen stádiumban lehet), addig fog inni/ drogozni, amíg tud. Ez nem azért van, mert inni akar vagy mert rossz ember, vagy gyenge akaratú, hanem ez a betegség természetéből fakad. Az alkohol meghamisítja az észlelést. A szerhasználónak vakfoltja van önmagára és jellegzetesen függő működéseire. Azt gondolja, hogy ez “még belefér" vagy hogy "majd most máshogy fogom csinálni” stb. “most csak egy sört iszom meg”, de nem tudja irányítani. Az önátverés bármeddig elodázható, főleg abban az esetben, ha vannak emberek mellette, aki igyekeznek "megmenteni". Engem rengetegszer "mentettek meg",. Voltak elnézőek velem, húztak ki a szarból, századszorra is. Egészen addig, amíg végül mindenki elfordult tőlem, bezárultak az ajtók, elzáródtak a csapok, anyagi és lelki források és döntenem kellett, hogy megyek tovább a keserű végig, vagy megoldást keresek.Amit még hozzáfűznék, hogy a változás mindig az adott személy aktív bevonásával, cselekvésével kezdődik. Ezen a téren nincs orvos-kezelt viszony.Nem szabad kivenni a felelősséget a függő kezéből. Utat, megoldást, módszert kell neki mutatni, de neki kell mindezt meglépnie. Ezt felénk úgy is mondják, hogy nem vagy felelős a függőségedért (betegségedért), de felelős vagy a felépülésedért. Vagyis neki kell felállnia.De azt hiszem sok a duma kicsit, nem is vagyok túl összeszedett, két órát aludtam, melóztam.Csatolok neked néhány irodalmat, amit ha úgy érzed olvass el. Segíthet képet kapni a megoldásokról, illetve arról , amit itt igyekeztem röviden vázolni.Ha további, konkrét lépésekben lenne segítségre szükséged, keress meg nyugodtan. Sok kiváló szakembert és intézményt ismerek, ha az embered egyszer rászánja magát, hogy kezdjen valamit a problémájával.Remélem tudtam segíteni.Ölellek!.

Ezt a levelet 2020-ban írtam válaszként, egy hozzám forduló, a bátyjával kapcsolatban segítséget kérő régebbi ismerősnek. Nem rég a kezembe akadt és iszonyat büszke lettem, hogy egy Covid-központban lehúzott éjszaka és két óra alvás után írtam ezt meg.

large_Képernyőfelvétel (87).png

medium_Képernyőfelvétel (87).png

small_Képernyőfelvétel (87).png

thumbnail_Képernyőfelvétel (87).png

Képernyőfelvétel (87).png

VÁLASZLEVÉL 2020-BÓL

ÉBREDÉSEK&nbsp;Eszembe jutott egy ébredésem. Magamnak írom le, mert azt hiszem érdemes és hasznos visszaemlékeznem.Tél volt, 2011 körül. Vidéki kis szülővárosomban laktam és ezekben az években már próbálkoztam a polgári élet és rendszeres munkavégzés tevékenységét összeegyeztetni korábbi életstílusommal, amit tulajdonképpen a mezítlábas, trapéznadrágos hippi-részegeskedés és utcazenélés töltött ki, jó hosszú ideig. De nem nagyon ment, mert ezekre az évekre már komoly alkoholistává váltam és nem tudtam megfelelően irányítani a dolgokat.Ekkor azt hiszem harmadik éve dolgoztam, mint ápoló és elhívtak egy karácsonyi pince buliba, a kórház szervezésében. Ismertem magam annyira, hogy tudjam, az egyetlen jó ötlet, ha a közelébe sem megyek a rendezvénynek, de az ingyen pia és mámor lehetősége természetesen ellenállhatatlanul odavonzott, mint szar a legyet. Ki is tettem magamért, csak úgy a magam módján. Bele kötöttem, akibe lehetett és az egyik ápolónővel olyan táncot lejtettem a táncparketten, hogy az egy b..nak is beillett volna, ha épp nincs rajtunk ruha. Nem sok mindenre emlékszem ezen kívül, csak homályos és kellemetlen érzések foltjaira, szégyenteljes viselkedésemre, önmagamból kifordulva. Szóval csak a szokásos érzésekre, életem ezen szakaszából.A buliból hazafelé menet eltörtem a kulcscsontomat. Azt hiszem, valaki kirúgta a lábam egy kocsma előtti inzultust követően. Nem tudom ki volt az. A szakadt tornacipő, amit viseltem a legnagyobb fagyban, sem segített a stabil közlekedésben. Valamelyest kijózanított az a hihetetlen fájdalom, amit az ezt követő hazaúton éltem át. A Szent Tamás hegyen éltem ekkoriban, annak is a legtetején. A letaposott hó ráfagyott, a meredek, macskaköves útra és én újra és újra elestem, törött vállamra. Már az ájulás kerülgetett, a fájdalom és az alkoholmérgezés együttesen birkóztak velem. De azt is tudtam, hogy ha ott elvesztem az eszméletem, akkor megfagyok reggelre. Így valahogy erőnek erejével, minden alkalommal újra felálltam, tükörsima talpú tornacipőmben és folytattam a felfelé mászást. Valahogy hazaértem, mert az ágyamban tértem magamhoz, néhány óra múlva.&nbsp;Aztán még ott feküdtem három napig.Erős elvonásba kerültem. Napokon keresztül a félálom és az éber delirium között hánykolódtam. Igyekeztem minél mélyebben elaludni, de a vállamba folyton belenyilalló éles fájdalom felébresztett. Ha félig meddig ébren voltam, akkor a rám váró szégyen és újabb konfliktusok rémképei gyötörtek, a szembesülés szüleimmel, főnökömmel, az újabb szánalmas helyzetek és szánakozó vagy dühös pillantások, hogy tessék ez a szerencsétlen hülye megint részegen összetörte magát.Ekkor az elmém egy nagyon mély és intenzív álomba menekült, valahogy a második nap hajnalán. Élesen emlékszem rá. Az a fajta álom volt, ami ritka az én életemben. Olyan állapot, ahol alig lehet szétválasztani az észlelésben álom és ébrenlét határait. Annyira valóságos és érzékelhető, tapintható minden a másik oldalon is, mintha meg is tehetném, hogy egyszerűen nem jövök vissza a vonalnak erre a felére. Nyilván akkor a delirium kémiai menyegzője is besegített ebben.Álmomban egy fesztiválon jártam. Úgy csináltam, ahogy mindig is szoktam; lehetőleg mezétláb, minimum egy lökettel a füleim közt, felszabadultan, kalandra éhesen. Ahogy az impulzusokra való vadászat édes örömével sodródtam ide-oda, kis társaságot pillantottam meg. Az egyik félreesőbb helyen, fiúk és lányok vegyesen, a fűben, körben ülve, jókedvűen énekeltek, amihez az egyik srác gitározgatott. Csatlakoztam hozzájuk, közéjük ültem. Jobb kezemben a szokásos üveg vörösbor, abból kínáltam őket.&nbsp;Az egyik lány a társaságból azonnal feltűnt nekem. Az a típus volt, amit mindig is imádtam, bár ki ne tette volna. Hosszú barna szöghaj, meseszép arc, mandula szemek, pici, filigrán alkat, telt keblek. Igyekeztem elkapni a tekintetét, ahányszor csak tudtam. Legnagyobb örömömre ő is ekképp cselekedett, így többször összenéztünk, sőt összemosolyogtunk. A szórakozás egy pontján elkértem a gitárt a sráctól és a The Doors valamelyik számát kezdtem pengetni és énekelni (nyilván sokkal impozánsabb módon, mint ahogy azt, az említett vonal ezen oldalán képes lettem volna reprezentálni). A barna lány hirtelen felállt, (egy pillanatra megijesztve engem, amit persze nem mutattam, -hogy ennyire gyatra, amit csinálok, hogy inkább tovább áll) de ehelyett mellém telepedett, rám mosolygott és velem kezdte dúdolni a dalt. Ekkor már egyértelmű volt a kapocs kettőnk közt. Mindketten tudtuk, hogy innentől fogva egy irányba visz majd az utunk és ez a legcsodálatosabb dolog, ami velünk történhet ezen a nyáron. Egy csapásra szerelmesek lettünk és már a dal minden másodperce is csak ék volt az időben köztünk és a pillanat között, mikor végre megérinthetjük egymást.A gitárt visszaadtam és a lányra néztem, kezét az enyémbe fogtam. Barna szemei csillogva mosolyogtak rám, megcsókoltam és forrón magamhoz öleltem. Boldog voltam. A pillanatban tudtam lenni. Semmi sem hiányzott. A fesztivál alapzaja kellemesen és otthonosan duruzsolt a fülemben és imádtam, éheztem az élet minden elkövetkező pillanatát.Ekkor ébredtem újra a késszúrás szerű éles fájdalomra, a büdös hajléktalanszagú szobámban, átizzadt ágyamon fekve. Kint sötét volt, nem tudtam megállapítani, az éjnek melyik szakában járhatunk. Igen, a mennyből a pokolba zuhantam hirtelen. A nyárból a télbe. Nem kívánom magamnak túldramatizálni, de igyekszem reflektálni az érzések sodró erejére, amelyek akkor birtokba vettek. Egy nyálkás gödörben éreztem magam, amiből nem látok ki. Hanyatt fekve, szorító mellkassal, fulladva, verejtékezve. Igyekeztem visszaaludni, de ez a hatalmas váltás kegyetlen és megrázó volt. A könnyeim kezdtek végig folyni az arcomon és a valóságom hideg és nyirkos volt, mint egy cella betonpadlója.Öt éve vagyok józan és emlékeznem kell. Sok ilyen apró történet van, amelyekből szinte csak az érzések halványuló nyomai maradtak. Előfordul, hogy alkohollal álmodom. Ezekben az álmokban visszatérnek a nyomasztó érzéseim, főleg a bűntudat, a kétségbeesés, a markáns szégyenérzet. Mikor felébredek, kell egy darab idő, hogy felfogjam minden rendben van az életemben, hisz még mindig annyira szokatlan ez az érzés.&nbsp;&nbsp;2017, Pécs

Előfordul, hogy alkohollal álmodom. Ezekben az álmokban visszatérnek a nyomasztó érzéseim

large_Képernyőfelvétel (39).png

medium_Képernyőfelvétel (39).png

small_Képernyőfelvétel (39).png

thumbnail_Képernyőfelvétel (39).png

Képernyőfelvétel (39).png

ÉBREDÉSEK

Részlet a „A cselekvő program - A józanságmunka és az absztinenciában eltöltött idő hatásai az észlelt stressz szintre és szubjektív jól-létre, 12 lépésesprogramokban józanodó szerfüggőknél” (2020)&nbsp;című államvizsga dolgozatomból,&nbsp;Máté Gábor, A sóvárgás démona (2008) című könyve nyomán.Fontos kérdés lehet, hogy miért válik valaki drogfüggővé, vagy megszállott alkoholistává?&nbsp;Milyen anya-gyermek kapcsolat, milyen szenzitív időszakban bevésett imprinting, korai élmények, neurológiai működés, milyen diszfunkcionális családi rendszer, személyiségjegyek és vulnerabilitás összessége vezet ahhoz, hogy valaki kényszeres szerhasználó legyen. És még érdekesebb a kérdés, hogyan lehet, hogy mások ezzel ellentétben nem válnak kényszeres használóvá, az alkohol vagy akár a drogok élvezete mellett sem? A drogok okozzák-e a függőséget? Azt gondolom, ez túl egyszerű magyarázat lenne erre a komplex és irracionális jelenségre. Ha bizonyos vegyületek önmagukban addikcióhoz vezetnének, rengeteg gyógyszert nem alkalmazhatna az orvostudomány. Több nagyszabású kísérlet és metaanalitikus vizsgálat is tárgyalta, a nagyfokú krónikus fájdalomban szenvedő betegek, opioidok szedését követő hozzászokási mutatóit, melyekből az derült ki, hogy nem nőtt ezeknek a betegeknek a körében az addikció kockázata, a kezelést és a tünetek rendeződését követően (Furlan, 2006). A Harvard egyetem doktora, Lance Dodes szavaival: „az addikció, olyan emberi probléma, melynek okát nem a drogokban vagy azok fizikai hatékonyságában kell keresnünk” (Dodes, 2002). A tények azt látszanak körvonalazni, hogy bizonyos személyeknél, sokkal nagyobb a kockázata az addikció kialakulásának, mint másoknál. Vagyis nem is annyira a szer milyensége a döntő, hanem az adott személy szükségletei, vagyis, hogy mire használja a drogot.Talán mindnyájan hallottunk már olyan állatkísérletekről, ahol a kísérleti patkányokban szerfüggőséget sikerült kialakítani. Copeland (2005) roppant szellemesen megjegyzi, az ilyen jellegű patkánykísérletek nyomán, hogy azok az egyedek, amelyek az ételadagoló pedált teljes elhanyagolása mellett, a kokainadagoló pedál nyomkodása közben pusztultak éhen, nem nőttek fel szociálisan hátrányos körülmények között és nem vesztették el az állásukat, így kár lenne azon vitatkozni, hogy a drog önmagában kialakít e szélsőséges, akár halálos kimenetelű függőséget. A gondolat érdekes, viszont Copeland talán nem elég körültekintő. Bruce Alexander (1981) brit pszichológus felhívja a figyelmet arra, hogy a kísérleti patkányoknál könnyedén kialakítható az addiktív viselkedés, melynek fő okát abban látja, hogy ezek az állatok természetes közegükből kiszakítva, olykor izolált és roppant stresszes körülmények között élnek. Ennek bizonyítására, a természetes közeghez leginkább hasonló „patkányparkot” hozott létre. Ennek alapterülete két százszor volt nagyobb a megszokott patkányketreceknél, természetes szerves berendezéssel, üres konzervdobozokkal és egyszerre legfeljebb tizenhat-húsz, mindkét nem béli lakóval. Kiderült, hogy ebben a közegben szinte képtelenség a patkányokat rászoktatni a morfiumra, amit még akkor is kerülnek, ha megédesítik az oldatot, vagy, ha amúgy már fizikai dependenciát alakítottak ki náluk korábban (Meaney, 2002). További érdekesség a témában a vietnami veteránokkal végzett megfigyelések, amik hasonló eredményekkel zárultak. Tudjuk, hogy a vietnami hadszíntéren az amerikai fiatal katonák húsz százaléka lett opiátfüggő (a szakmai kritériumokat is kimerítve), míg előtte ez mindössze egy százalékról volt elmondható. De, ami ennél is érdekesebb, hogy a hazatérés után, soha nem látott mértékű remisszió volt megfigyelhető. Az említett húsz százalék, a hazatérést követően lecsökkent a háborút megelőző egy százalékra. Vagyis a stressz, félelem, szorongás és szeretteiktől való izoláció megszűnésével, a droghasználat is megszűnt (Robins, 1974).&nbsp;

). A Harvard egyetem doktora, Lance Dodes szavaival: „az addikció, olyan emberi probléma, melynek okát nem a drogokban vagy azok fizikai hatékonyságában kell keresnünk” (Dodes, 2002). A tények azt látszanak körvonalazni, hogy bizonyos személyeknél, sokkal nagyobb a kockázata az addikció kialakulásának, mint másoknál.

laboratory-rat-lab-concept-testing-drugs-vaccines-laboratory-animals-humanity-genetic-studies_265223-17175.webp

small_laboratory-rat-lab-concept-testing-drugs-vaccines-laboratory-animals-humanity-genetic-studies_265223-17175.webp

thumbnail_laboratory-rat-lab-concept-testing-drugs-vaccines-laboratory-animals-humanity-genetic-studies_265223-17175.webp

EGEREK ÉS EMBEREK - A drogoktól válunk-e függővé?

Terápiás faktorok - A 12 lépéses programok hatásmechanizmusai„Ezzel kapcsolatban a szakemberek elutasító magatartása érthetetlen és indokolhatatlan. A 12 lépéses programok gyakorlata és elmélete ugyanis figyelemre méltó módon kiállta a különféle modern kritériumok próbáját. Az Anonim Alkoholisták közössége és a hasonló programok, amelyek világszerte a tagok millióinak nyújtottak ingyenes és roppant eredményes terápiás segítséget, hatékonyság dolgában semmivel sem maradnak el a képzett szakemberek igen bonyolult és szerfölött drága szolgáltatásaitól&nbsp;(Grof, 2003).A terápiás faktorok fogalmát széles körben kutatják a pszichológusi szakmán belül. A tanácsadói képzési programokban, ezek a terápiás tényezők, hatásmechanizmusok alapvető fogalmakként körvonalazódnak. Stone és munkatársai (2017) egy nem rég született munkájukban rávilágítanak, hogy ezek közül a terápiás tényezők közül számos gyakorlat megtalálható a 12 lépéses programok felépülést célzó folyamataiban. Yalom (2005) csoportos tanácsadásról szóló alapvető munkájában igyekezett összefoglalni ezeket a terápiás tényezőket, úgy, mint altruizmus, csoportkohézió, egyetemesség, interperszonális tanulás, útmutatás, azonosulás és katarzis. Gubi és Mardsen-Hughes (2013) szintén körvonalaztak konkrét pszichológiai terápiás faktorokat az Anonim Alkoholisták &nbsp;(AA) programban felépülő alkoholistákkal végzett feltáró kutatásaik során úgy, mint absztinencia, élethosszig tartó gyógyulási folyamat és a szociális támogatottság kiemelt szerepe. Kelly, a program hatékonysági mechanizmusainak megismerését célzó tanulmányában leírja, hogy az AA az egyéneknek az énhatékonyságon, coping-stratégiákon, a motiváció növelésén és az egyén szociális hálózatának változásán keresztül segíti a felépülést. (Kelly, 2009). Stone (Stone, 2017) Alfred Adler társadalmi érdek fogalomkörére hivatkozva fejti ki annak lényeges voltát, hogy az emberi viselkedés társadalmilag beágyazott és ez a viselkedés változásának is meghatározó formáló ereje. Stone szerint az AA első hagyománya és az adleri elmélet közötti kapcsolat nyilvánvaló. Az AA első hagyománya azt mondja, hogy „közös jóllétünk az AA egységétől függ”, enélkül az egység nélkül a program elveszíti hatékonyságát (AAWS, 2001). Mikor az egyén a 12 lépéses programokhoz csatlakozik és gyakorolja azok alapelveit, nem csak a saját gyógyulási folyamatát erősíti, hanem másokét is. Lényeges, hogy a felépülést megkezdő személyek önmagukra összpontosítsanak, azonban ugyanolyan lényeges, hogy a tagoknak társadalmi kapcsolatokra van szükségük a felépülési folyamatban. A tizenkettedik lépés kifejezetten ezeket a kapcsolatokat célozza meg, mikor arra kéri a felépülőt, hogy az AA üzenetét továbbítsa a még szenvedő társainak (AAWS, 2001). A 12 lépéses programok elképzelése az, hogy az egyén csak akkor tudja megtartani a gyógyulás ajándékát, ha továbbadja azt. Schenker (2009) egyik munkájában részletekbe menően hasonlította össze Adler társadalmi érdek fogalmának hasonlóságát azzal a folyamattal, amelyen az AA tagjai mennek keresztük, mikor leltárt készítenek, gyűléseken vesznek részt, kapcsolatot teremtenek egymással. Kathazian (2014) a közös tapasztalatot, a feltétel nélküli elfogadást, a tárgykapcsolat, - és kötődés elméleteket hangsúlyozta, mikor azt igyekezett vizsgálni, hogy az AA hatákonysága milyen folyamatokon keresztül valósul meg. Kathazian szerint a függőséget az érzelmek, - az önbecsülés, - a kapcsolatok – és a viselkedés szabályozásának zavaraként érdemes értelmezni és arra összpontosítani, ahogy a 12 lépéses programok ezeket a nehézségeket képesek korrigálni (Kathazian, 2014). Szintén az adleri elmélet egyik kulcsfogalma a bátorítás (encouragement), amely a tanácsadó-kliens kapcsolat egyik fontos eleme (Carlson et al., 2016; Maniacci et al., 2014; Sharf, 2012). A 12 lépéses közösségekben a tagok ezt a bátorítást és támogatást olyan személyeken keresztül tapasztalhatják meg, akik megölelik őket, elérhetőséget és gyűlés listát adnak nekik és arra bíztatják őket, hogy jöjjenek vissza. További ilyen adleri technika fedezhető fel, a 12 lépéses programok harmadik lépésében, ami egyfajta „csinálj úgy mintha” javaslatot tesz, amely lehetőséget biztosit az egyén számára, hogy új viselkedési és gondolkodási módokat fedezzen fel: „Eljutottunk a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb erő helyreállíthatja józan gondolkodásunkat” (AAWS, 2010). Ebben a lépésben a felépülő függő igyekszik átadni magát egy felépülési folyamatnak azon az aktuson keresztül, hogy akaratát elengedi és valami nála nagyobb erőre hagyatkozik. A 12 lépéses közösségekben nincsenek követelmények arra vonatkozóan, hogy az egyén a saját Felsőbb Erejét (Higher Power) miként értelmezze. A „tagság egyetlen feltétele, a használat (értsd.: ivás, droghasználat) abbahagyásának vágya” (AAWS, 2001). A pozitív megerősítés, mint tudjuk, hatékonyan idéz elő kívánt viselkedésváltozásokat, ennek egyik formája, ha valaki megdicsér vagy jutalmaz egy adott viselkedést (Pear &amp; Simister, 2016; Sharf, 2012). A 12 lépéses programok gyűlésein és találkozóin számos olyan mozzanat fedezhető fel, ami pozitív megerősítésként funkcionálhat. Ilyen megerősítők elsősorban az újonnan érkező tag fontosságának kiemelése, a józan napok megtapsolása és ünneplése, bilétákkal vagy érmékkel. Ezzel egyidőben a kioltás koncepciója is megjelenik a tagság egyetlen feltételében, amely, mint írtuk, a „használat abbahagyásának vágya”, vagy a „játszóteret, játszótársakat és játékszert cserélni” szuggesztiójában, amelynek gyakorlásával a megszokott ingerek eltűnésével, a használathoz köthető válaszok is kioltódhatnak (Stone et. al., 2017). Leírható, hogy a kognítív terápiás megközelítések összességében hatékonynak bizonyultak a függőségek kezelésében (Butler Center for Research, 2010). Ezeknek a terápiás formáknak az egyik központi fogalma az automatikus gondolatok koncepciója. Ezek olyan, az egyén akaratától függetlenül jelentkező gondolati tartalmak, amelyek bármikor megjelenhetnek és nem igényelnek semmilyen kognitív erőfeszítést. Gyakran valamilyen meghatározott ingerekre adott automatikus mentális válaszként jelennek meg (Beck &amp; Weishaar, 2014; Johnson, 2016). Kézenfekvő, hogy egy nem régen kijózanodott személy számára az ilyen automatikusan megjelenő gondolatok pusztítóak lehetnek, amennyiben a használatra irányulnak, ezért a 12 lépéses programokban józanodó személyek konkrét technikákat kapnak ezeknek az automatikus gondolatoknak a kezelésére, például: „mikor ittál utoljára csak egy italt?”, játszd el az egész forgatókönyvet az első italtól!”, „hívd fel egy társadat, mielőtt az első italt elfogyasztanád” stb. (Krentzman et al., 2011; Witbrodt et al., 2012). Tulajdonképpen a 12 lépéses felépülési programok egy olyan terápiás orientációt foglalnak magukban, amelyek ezeknek az ivással/ droghasználattal kapcsolatos torzult, irracionális vagy automatikus gondolatoknak a megkérdőjelezését, átstrukturálását, a szerhasználó egyén gondolkodásának átkeretezését, végsősoron a viselkedésének megváltozását célozzák (Beck &amp; Weishaar, 2014). A 12 lépéses programok és közösségek, csaknem nyolcvanöt éves tapasztalata és a programban integrált terápiás tényezők ismerete és megértése, a pszichológus szakma számára is jelentős előnyökkel járhat, a függőségkezelésben pedig, úgy gondolom, elengedhetetlen.Részlet a 12 lépéses programokban végzett józanságmunka hatásai a szubklinikus depresszív tünetekre és a diszfunkcionális attitűdökre&nbsp;(2022)&nbsp;című disszertációs dolgozatomból.

„Ezzel kapcsolatban a szakemberek elutasító magatartása érthetetlen és indokolhatatlan. A 12 lépéses programok gyakorlata és elmélete ugyanis figyelemre méltó módon kiállta a különféle modern kritériumok próbáját. Az Anonim Alkoholisták közössége és a hasonló programok, amelyek világszerte a tagok millióinak nyújtottak ingyenes és roppant eredményes terápiás segítséget, hatékonyság dolgában semmivel sem maradnak el a képzett szakemberek igen bonyolult és szerfölött drága szolgáltatásaitól (Grof, 2003).

medium_AA.jpg

small_AA.jpg

thumbnail_AA.jpg

AA.jpg

Terápiás faktorok - A 12 lépéses programok hatásmechanizmusai

Ma lett volna konzultációm egy fiatalemberrel, aki drogfüggőségi problémáival keresett meg. Tíz órára beszéltük meg az ülést, kértem: írja fel az időpontot, helyszínt és várom szeretettel.Reggel úgy voltam ezzel, hogy 50-50%-ot adok annak, hogy eljön-e vagy sem. Mikor nagyjából tíz perce késett, felhívtam. A harmadik csengetésre fel is vette, lehetett érezni a hangján, hogy a telefoncsörgésre tért magához, erre ébredt. Szinte reflex-szerűen, sűrűn exkuzálni, magyarázkodni kezdett. Ezt leállítva megkértem keressen, ha a jövőben szeretne segítséget kérni (ami valóban indokoltnak tűnik).A kibérelt, üres rendelőből hazafelé autózva eszembe jutott, hányszor kerültem ugyanilyen helyzetbe, mint ez a fiú. Hányszor kellett szégyellni magam, bocsánatot kérnem, parttalanul magyarázkodnom, mert legjobb szándékaim ellenére sem sikerült betartanom azt, amit megígértem. Sose vezérelt olyan szándék, hogy mikor ígérek valamit valakinek, akkor direkt átverjem és közben tudjam, hogy eszem ágában sincs betartani a szavam. Nem, nem ez volt a gond, hanem az IRÁNYÍTHATATLANSÁG, ami az életemet jellemezte, mikor függőségem sordó erejű, aktív korszakát éltem. Az anonim 12 lépéses közösségekben úgy tartják, hogy az első lépés ahhoz, hogy kiszabadulj addikcióid romboló spiráljából, annak a beismerése, hogy tehetetlen vagy a függőségeddel szemben és az életed irányíthatatlanná vált. Ezek a szavak pontosan az ilyen helyzetekre és érzésekre vonatkoznak. A függőségem irányít, nem én döntök. Hiába ígérek valamit, - abban a pillanatban a legjobb szándékkal, - majd kiderül, hogy teljesítem-e vagy sem. Pontosan ezek az élmények vezettek ahhoz, hogy végül segítséget kérjek és változtassak. Elegem volt a megbízhatatlan alakból, akivé váltam, elegem volt a szégyenből és a rengeteg bocsánatkérésből, megalázottságból.Mikor munkahelyemen, a terápiás közösségben valamelyik kliensünk (terápiásunk, mi így hívjuk) felháborodásának ad hangot, hogy nem bízunk meg benne, - főleg a kezelés korai szakaszában, - akkor azt szoktuk mondani, hogy: barátom, benned még megbíznék, de a függőségedben nem!

A kibérelt, üres rendelőből hazafelé autózva eszembe jutott, hányszor kerültem ugyanilyen helyzetbe, mint ez a fiú. Hányszor kellett szégyellni magam, bocsánatot kérnem, parttalanul magyarázkodnom, mert legjobb szándékaim ellenére sem sikerült betartanom azt, amit megígértem.

large_borítókép.jpg

medium_borítókép.jpg

small_borítókép.jpg

thumbnail_borítókép.jpg

borítókép.jpg

IRÁNYÍTHATATLAN

Könnyen lehet, hogy ez a sztori csak nekem izgalmas, de el akartam mesélni.Tíz évesen gördeszkáztam először és azonnal hatalmas szerelem lett. Bár, csak a bóvli bolti deszkára futotta akkoriban, azzal a hónom alatt csapódtam a helyi parkolóban az idősebb srácokhoz és velük együtt gyakoroltam a trükköket. Akkoriban szenzáció volt, ha valamelyiküknek sikerült egy „profi” deszkát rendelni Amerikából, amit pár hónap alatt be is hajóztak ide, Európa közepére és együtt csodálhattuk irigykedve, ahogy használatba veszi a gyönyörűen ívelt, minden oldalról hullámokban végződő, mesés ábrákkal díszített lapot. Első és talán egyetlen egészséges szenvedélyemként gondoltam mindig erre a sportra. Pár évre abbamaradt, majd tizennyolc évesen kezdtem újra, egy nyári munka fizetéséből vett, immáron profi deszka segítségével, eggyel magasabb szinten, komolyabb trükköket, csúszásokat kigyakorolva. Néhány évre rá kezdődött életem utcazenélős és mezítlábas-trapéznadrágos-részegeskedős évtizede, így a gördeszka ismét mostoha sorsra jutott. Ha jól emlékszem eladtam egy srácnak, az árát nyilván elbuliztam.Azóta eltelt húsz év és azt vettem észre, hogy időről időre azt álmodtam, hogy gördeszkán siklom. Ezek az álmok mindig fantasztikus élményt adtak és keserű volt az ébredés utáni tudat, hogy ez már nem fog megtörténni az életemben, ez már csak egy szép emlék és az emlékhez kapcsolódó kellemes érzetek maradványa álmaimban, - gondoltam.Nyár végén, egy hétköznap délelőtt kimentem a Tüskésréti futópályára, hogy kocogjak kicsit. A pálya mellett, egy bmx / gördeszka pályára lettem figyelmes, amely üresen állt. Odasétáltam, felálltam az egyik pontjára és csak csodáltam az aszfaltból megformált kanyargó hullámokat. Úristen, az én időmben nem volt ilyesmi, mit nem adtunk volna annak idején, ha ezt kipróbálhatjuk! És mit nem adnék manapság is, ha kipróbálhatnám, de hát...A következő pillanatban agyam automatikusan sorolni kezdte a kifogásokat, amelyek alátámasztották, hogy ez így negyvenegy évesen miért ostoba ötlet. Nyilván, nagyon gyorsan találtam pár okot, a fájós derekamtól, a nevetséges abszurd látványon át, ahogy elképzeltem magam száz kiló felett, őszülő szakállal gurulni, majd elesni, mindenki szeme láttára, ahogy az emberek összenevetnek: nézd a vén marhát! Tisztán emlékszem, hogy következő pillanatban pedig az fogalmazódott meg bennem, hogy nem a deszkán guruláshoz vagyok túl idős, hanem ahhoz, hogy ilyen dolgokon, a megszégyenülés lehetőségén szorongjak. Tudom, hogy ez nem életkor kérdése, de hát a francba, nem ezért józanodtam ki!Már aznap vettem egy gördeszkát. Pár nap után kimerészkedtem a pályára. Hihetetlen élmény volt. Körülbelül két óra alatt ki tudtam használni a pálya adottságait és iszonyúan élveztem, köszönhetően annak, hogy az alapok megvoltak. Aznap mikor hazamentem, emlékszem egy pillanatra, mikor konkrétan az volt bennem, hogy: Nem hiszem el, ezt most álmodtam, vagy tényleg megtörtént? Minden alkalommal egyre jobban ment és egyre élvezetesebb volt. Heteken át eufóriában voltam, mint aki szerelmes. Mindenkinek erről meséltem, egy alkalommal még egy klinikai állásinterjún is felhoztam, vicces (nem vettek fel). Az emberek nagy része nyilván azt reagálta, hogy lehetőleg ne törjem össze magam, ez eddig sikerült.Hát, ennyi. Hihetetlen ajándék volt ez saját magamnak, ugyanakkor fontos korrektív élménynek tartom, mert nem az alaphuzalozott működések győztek. Ezáltal visszakaphattam ismét egy olyan dolgot a felépülésemben, amiről azt hittem, hogy már régen lemondtam róla.

Hihetetlen ajándék volt ez saját magamnak, ugyanakkor fontos korrektív élménynek tartom, mert nem az alaphuzalozott működések győztek. Ezáltal visszakaphattam ismét egy olyan dolgot a felépülésemben, amiről azt hittem, hogy már régen lemondtam róla.

small_FB_IMG_5271976867477645233.jpg

thumbnail_FB_IMG_5271976867477645233.jpg

FB_IMG_5271976867477645233.jpg

ÁTHUZALOZÁS

Tegnap a terápiás közösséggel megnéztük a Larry című megrendítően realista filmet. Ennek margójára szeretném biggyeszteni az alábbi néhány sort, mint függőséggel/ felépüléssel kapcsolatos kitekintést, amely részlet egy 2020-as dolgozatomból.Madácsy, felépülő alkoholistákkal végzett nagyszerű kutatásának összegzésében leírja, adatközlőinek ide vonatkozó egyértelmű állásfoglalását, miszerint az alkoholizmus betegségének lényege, „az ego túlburjánzása, az önközpontú működés, az ehhez tartozó jellemhibák és attitűdök együttese, amely akkor is fennállhat, ha az alkoholista szünetelteti az ivását. Ital nélkül is működhet valaki alkoholista módjára, száraz alkoholistaként, ha fenntartja alkoholista attitűdjeit, illetve ital nélkül is lehet részeg- száraz részegként, ha belekerül az ittassághoz hasonló mániákus tudatállapotba” (Madácsy, 2013). Ezek után pedig, a tapasztalat szerint, előbb vagy utóbb, maga a tünet is jelentkezik, vagyis az illető újra inni vagy drogozni kezd.A mániákus állapotról, gyakran hallani az önsegítő közösségekben. A felépülő függők zsargonjában, az „őrületben van” valaki, - ennek lényegre törő kifejezése, amely olyan állapotot jelöl, mely analóg az anyaghasználattal/ ivással, ugyanis lényege az irányíthatatlanság. Pontosan ezeknek a fent leírt működéseknek, jellemvonásoknak a megváltoztatását, legyőzését, elhagyását célozza a 12 lépéses programokban végzett felépülési munka. A program az ezektől való huszonnégy órás szabadságot ígéri azoknak, akik dolgoznak a felépülésükön.„Ha valaki felépülőben akar maradni a függőségéből, annak dolgoznia kell a 12 lépéses programon. Ez a terápiás megközelítés olyan életminőség- és kedélyjavító folyamatként működik, ami csak a mai nap megfelelően betölti a belső űrt, így az egyén soha nem tér vissza a romboló hangulatjavító anyagok, folyamatok vagy kapcsolatok használatához, illetve nem ragad meg a nyomorúságos „száraz” állapotban, vagy marad életben csupán a gyógyszeripar szívességéből” -írja Rober Lefever (Lefever, 2000).Kép forrása: Telex/ Mozinet

Tegnap a terápiás közösséggel megnéztük a Larry című megrendítően realista filmet. Ennek margójára szeretném biggyeszteni az alábbi néhány sort, mint függőséggel/ felépüléssel kapcsolatos kitekintést, amely részlet egy 2020-as dolgozatomból.

thumbnail_larry.jpeg

larry.jpeg

LARRY

Van egy analógiám, amit szeretek és szoktam mondogatni bizonyos terápiás helyzetekben. Az ellenállásról szól. Egy mentőtiszt barátom, aki nyáron vízimentőzni is szokott, egyszer mutatott egy felvételt arról, hogyan is vizsgáznak a vízen dolgozó mentők. A vizsgahelyzet a következő: a bajbajutott ember a vízben nagy erőkkel hadonászik, segítséget kér. A vizsgázó mentős odaúszik hozzá, hogy kimentse, mire a segítséget kérő személy elkezd minden erejével ellenállni: kapálózik, csapkod, a víz alá nyomja a segítőt, hogy rajta „felmászva” jusson levegőhöz. Amennyiben a vízimentő nem elég felkészült, nagy bajba juthat ő is. Az említett analógia arra vonatkozik, hogy a mi munkánk a terápiás térben is sok szempontból hasonló, bár nyilván nem fenyeget a fizikai sérülés veszélye (remélhetőleg). A segítséget kérő mindent megtesz, hogy kezelésbe vegyük, hiszen nem akar megfulladni élete lefelé tartó örvényében. Majd mikor kezelése valóban elindul, igyekszik ellenállni a változásnak minden erejével: csapkod, kétségbeesetten kapálózik, akár még téged is megpróbál „lenyomni”, hogy meggyőzzön, nem tudsz neki segíteni, vagy legalábbis megmondja, hogy azt hogyan csináld! A terápiás folyamatok, jellemzően korai szakaszában gyakran lehet tapasztalni a kliens nagyfokú ellenállásának számtalan formáját, ami paradox jelenségnek tűnhet, hiszen ő kért segítséget. A változás azonban nehéz kenyér, hiszen, ha megváltozom, mi marad belőlem? A függők működésére jellemző a manipuláció, a játszmák, a titkok, tagadás és az ellenállás is, ami a függőknél sem feltétlenül jelent motiválatlanságot a józanodásra, felépülésre.Farkas Judit és Kiss Anna a következő pontokban gyűjtik össze a kliens ellenállásának jeleit (Kiss, Farkas, Kapitány-Föveny, 2022):<ul style="list-style-type:circle;"><li style="text-align:justify;">A kliens érvényteleníti, megkérdőjelezi, ellenségesen fogadja, amit a terapeuta mond.</li><li style="text-align:justify;">A kliens akarja előírni, megmondani, hogy milyen kezelést akar.</li><li style="text-align:justify;">A kliens nem kíváncsi a terapeuta véleményére, értelmezésére.</li><li style="text-align:justify;">A kliens tagad és védekezik, ártatlanságát bizonygatja.</li><li style="text-align:justify;">A kliens reménytelennek, gyógyíthatatlannak ítéli magát, erre bizonyítékokat keres</li><li style="text-align:justify;">A kliens terel, ignorál, nem figyel.</li><li style="text-align:justify;">A kliens bagatellizál, külső tényezőket okol, elhárítja felelősségét.</li><li style="text-align:justify;">A terapeuta észleli, hogy elterelődik a figyelme, unja a konzultációt vagy tehetetlenséget érez.</li></ul>

 A segítséget kérő mindent megtesz, hogy kezelésbe vegyük, hiszen nem akar megfulladni élete lefelé tartó örvényében. Majd mikor kezelése valóban elindul, igyekszik ellenállni a változásnak minden erejével: csapkod, kétségbeesetten kapálózik, akár még téged is megpróbál „lenyomni”, hogy meggyőzzön, nem tudsz neki segíteni, vagy legalábbis megmondja, hogy azt hogyan csináld! 

large_lifegurad.jpg

medium_lifegurad.jpg

small_lifegurad.jpg

thumbnail_lifegurad.jpg

lifegurad.jpg

A FULDOKLÓ ELLENÁLLÁSA

 A függőség családi betegség. Egy olyan családi - rendszerszintű probléma, amely minden családtagot érint és amelyhez lehetetlen az egészséges alkalmazkodás. Ennek megfelelően, a függőséget, ezen belül a szerfüggőséget, alkoholizmust is rendszerproblémaként kezeljük. A probléma hatással van a rendszer minden egyes tagjára, elsősorban a szenvedélybetegre/ függőre, de nem kevésbé része a problémának a rendszer többi tagja: a szülők, a házastárs és persze a gyerekek. Ebben a bejegyzésben arra igyekszem fókuszálni, hogy mit jelent az, ha valaki egy szenvedélybetegségben érintett családban nő fel, hogyan kapja meg a diszfunkcionális családba születő gyermek, akár már a magzati korban azokat a hatásokat, amelyek aztán életének minden elkövetkező szakaszában alakítják, formálják, tanítják és terelik valamilyen irányba.

large_cikk alk gyerm.png

medium_cikk alk gyerm.png

small_cikk alk gyerm.png

thumbnail_cikk alk gyerm.png

cikk alk gyerm.png

AHOL LEHETETLEN AZ EGÉSZSÉGES ALKALMAZKODÁS - Szenvedélybeteg családban felnőtt gyermekek

Pisti és családja, nagyon szegény család voltak. Egy kis zsákfalu utolsó pici házában laktak, egy szoba - konyhában, összesen heten. Apja parasztember volt, aki mezőgazdaságban dolgozott és munkahelyén, mint engedelmes és meghunyászkodó “bólogatójánost” ismerték, de otthon a család megdermedt minden alkalommal, mikor az apa hazaért. A kinti világ megalázó érzéseit az apa hazahozta és a családon való agresszív uralkodásában vezette le. Amikor ivott, egy kicsit még jobban vigyázni kellett vele. Ezt a gyerekek persze hamar megtanulták és szinte láthatatlanná váltak apjuk közelében. Pisti anyja egy kancsal, szeplős, alsó határ intellektusú asszony volt, aki az életet csak, mint egy mindig mellőzött szereplő szenvedte el; elvégezte az egyszerűbb házimunkákat, enni adott a gyerekeknek, sokat nem kérdezett tőlük és ha egy kis pénzhez jutott valahogy, alapzajként jelenlévő sajgó, keserűségét ő is itallal tompította el. A kis ház mögött a család állatokat tartott, főként disznókat, így orruknak megszokottá vált az ürülék ammóniától savanyú szaga. Ezt a szagot, szinte ízként tudta felidézni István még húsz év múltán is, ilyenkor egyszerre szorult össze a szíve és égette mellkasát a harag.Pisti megszokta, hogy a tanítónénik szívesen oktatják, kedvesen szólnak hozzá és ugyanúgy azt is, hogy otthon csak a morgás és az elcsattanó ütések várhatnak rá. Apja sosem elegyedett vele szóba, ahogy szinte senkivel sem a környezetéből. Hazaérve ideje nagy részét a disznók körüli munkával töltötte, egyedül. A házban, csak a bajusza alatti keserű maga elé káromkodások és trágyától szennyes gumicsizmájának súlyos léptei jelezték, hogy ott van. Ha valamelyik gyerek rossz helyen téblábolt, egy morgás vagy hirtelen meglendülő tenyér volt a jutalma. Pisti, bár igazán sosem ismerte, valahogy mégis felnézett az apjára, egyszerre félte és tisztelte is a hallgatag embert. Néha ábrándozott arról, milyen lenne, ha apja megölelné, vagy a térdére ültetné, megkérdezné mi volt a tanítónénikkel az iskolában és ő eldicsekedhetne.&nbsp;Egy nap Pisti kint játszott a hátsó udvaron, mikor az apa dübörgő léptekkel ment el mellette, egyenesen a disznókhoz. Pisti nem messze guggolt a földön és kis sárgalacsinokat készített, melyeket növekvő számú kis kupacokba rendezett. A számolás mindig is jól és könnyen ment neki. Ekkor meghallotta apja hangját, de kellett egy darab idő, mire játékban elmerülő elméje felfogta, hogy az ő hangját hallja. A hang most szelíd volt és dallamos, ahhoz képest, amit a kisfiú eddig ismert. Apja a nagy anyakocához beszélt, akit Marisnak neveztek. A hatalmas koca régóta a családnál volt és az idők során rengeteg kismalacot hozott a világra. Pista közelebb húzódott, hogy jobban hallja apját. Az apa összefüggően és ízesen beszélt. Amennyire a gyerek ki tudta venni, apja a munkahelyén elszenvedett nehéz érzéseiről panaszkodott, elmondta melyik kolléga miért marha, vagy milyen sérelem érte. Közben trágyázott és a kocát becézgette, dicsérte, milyen szép nagyra nőtt. Teljesen új és idegen volt ez a hang Pista számára, mintha nem is apja szájából szóltak volna a szavak.Ezután Pisti szinte minden nap kiült az ólhoz, mikor apja késő délutánonként trágyázni és etetni ment. Minél közelebb elbújva hallgatta apja hangját és élvezte a melegséget a hasában, ahogy elképzelte: apja hozzá intézi szavait, vele beszélget, nem a kocával. Mikor a meleg érzés megszűnt, a kisfiú féltékeny és dühös volt. Féltékeny volt a disznóra.Egy nap, mikor Pisti hazaért, a konyhaasztalnál apját és egy másik férfit látott italozni. Gyorsan a szobába iszkolt, nehogy útban legyen. A beszélgetésből csak annyit hallott, - Le kell vágni, le kell vágni hamar! Apja nem szólt, hallgatott, hallgatta a másik férfi beszédét. Pár nappal ezután kiderült, hogy bizony disznóvágás lesz szombaton hajnalban és a Maris nyakát fogja érni ezúttal a bökő. A disznókat, ha vágósúlyba értek, rendszerint apja vágta le, de ezúttal úgy tűnt, ez a másik férfi feladata lesz. Pista segített aznap reggel a férfinek, aki hamar a lába közé fogta a Maris fejét és egy határozott mozdulattal vágta el az artériát, folyatta ki a gőzölgő, vöröslő vért. Pisti, ezt látva valamiért ugyanazt a melegséget kezdte érezni a hasában, mint mikor elképzelte, hogy apja hozzá szelíden beszél. Egy eddig ismeretlen érzés is szétáradt benne és az olyan ember öröme töltötte el, aki valaki felett végre diadalmaskodik. A bökéssel megszűnt Maris jelenléte és megszűnt a keserű féltékenység Pisti mellkasában.Apja addig kis sem jött a házból, amíg a megszúrt disznó visítása teljesen el nem hallgatott. Gyorsan és sokat ivott aznap és késő délután a kisfiú fél szemmel úgy látta, hogy apjának a könnyei is elerednek, ami előtte sosem fordult elő. Pisti gondolt egyet és apjához szaladt, az egyik konyharuhával a kezében, hogy az megtörölhesse könnyekben ázott arcát. Elé állt, apja felé nyújtotta a koszos rongyot. A parasztember, aki eddig csizmája szárát bámulta, ránézett, könnyes szemeivel, melyekre az élet évszázados keserű reménytelensége és kilátástalansága borított tejüvegszerű homályt, majd felmordult: Hordd el magad, te mihaszna! - és trágyás csizmájával feléje rúgott.Pisti rutinosan tért ki a rúgás elől, a rongyot a földre ejtette és elszaladt. Kiszaladt az udvarról, ki az utca végén álló vetésbe, onnan a síneken át a mezőre, és csak szaladt, szaladt lihegve, nagy lendülettel, amíg lábai engedték. Majd egy ponton megállt. Zihálva vette a levegőt, lehajolt, térdére támaszkodott. Majd hirtelen felegyenesedett, kihúzta magát. Hosszan nézte a távolban, a vörösborszínű égbolt alján lenyugvó napot. &nbsp;Boldog volt.

Novella egy alkoholista férfi visszaemlékezései alapján .

medium_malac.jpg

small_malac.jpg

thumbnail_malac.jpg

malac.jpg

A KISFIÚ ÉS A KOCA - Novella egy alkoholista férfi visszaemlékezései alapján

A cím olyan kérdésekre vonatkozó utalás mint; ha apáink nincsenek jelen, „megszöknek” saját otthonaikból munkába, alkoholba, más kapcsolatokba menekülve, akkor ki mutatja meg nekünk gyermekként, fiatalként az életet és annak színes kalandjait? Ki mutat példát és ki fogja meg a kezünket, hogy a biztonságot adó anyai fészek mellől elindulhassunk és felfedezzük a világot és azon keresztül saját kompetenciáinkat, saját magunkat? Szerfüggőkkel végzett rehabilitációs munkám során gyakran találkozom az „apasebek” jelenségével a terápiás munka folyamatában, melyet azokkal a férfiakkal végzünk, akik krónikus szerhasználók és akiknek (az esetek többségében) nem volt ott az apjuk, hogy kezüket megfogva bátorítsa őket.

medium_apa2.jpg

small_apa2.jpg

thumbnail_apa2.jpg

apa2.jpg

"HA NEM AVATJUK BE A FIÚKAT, PORRÁ ÉGETIK A FALUT.."- Apasebek, szerfüggőség

METAFIZIKAI SÉTA&nbsp;(Camino Hungaro, 2023)&nbsp;Nem is Camino Hungaro volt ez, hanem metafizikai séta. Az én éves metafizikai sétám.Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.Úgy képzelem, hogy kell néhány nap úton levés, mire kiérek a zegzugos ház elé, amely elmémet, zsák téglaként cipelt gondolataimat jelenti. Napokig nyitogatok be a ház szobáiba. A házban az értelmetlenül és kényszeresen ruminált mérgező gondolat, - és emlékfoszlányok, és az ügyes-bajos, magukat roppant fontos színben feltüntető világi dolgok laknak. Ide-oda szaladgálok a homályos és dohos folyosókon. Próbálok elmenni a szobák zárt ajtajai mellett, de szinte minden esetben megtorpanok és benyitok, majd dühösen csukom be az ajtót. Néha azért sikerül továbbmenni. Közben keresem a kiutat a házból, egyfajta természetes állapotomat, kapcsolódásomat a jelennel, a természettel, amely körülvesz és valamiféle felsőbb erővel, amely a ház elé hív. „Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak egyetlenegyszer. Minden csak egyszer.” A magot keresem, a lényeget, mely nincs fertőzve semmilyen felesleges és hétköznapi ingerrel, vagy ahhoz tapadó gondolattal, érzéssel. Ki akarok jutni a ház elé, ahol magam lehetek, csakis az Ő társaságában. Ez persze erővel, akarattal nehezen megy.Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.Mikor elunom saját társaságomat és a szobák nyitogatását, csalok egy kicsit: hangoskönyvből Hamvas szavait hallgatom, aki oly magától értetődően képes elmondani, hogy mekkora ünnep, mikor nyár végén a konyhakertbe megy, majd az ott talált kincsekből zöldséglevest főz. Olyan ünnep ez, - mondja, melynél nagyobbat elképzelni sem lehet. A negyedik-ötödik napon aztán kezdek kitalálni a sötét szobákból, és folyosókról. Lépteim már lassabbak, tisztulok, egyszerűsödöm. Kezd az én hangulatom is ünnepivé, emelkedetté válni.Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.&nbsp;Ez a monoton alaphang, amely metafizikai sétám ritmusát adja, mint egy óra ketyegése, állandó, meditatív ütemet szolgáltat. A kiégett szőlőskertek archetipikus képe visszaröpít gyermekkorom egyes helyszíneire. Látom magam nyolc-tíz évesen a diófa ágán ülve, ahogy a poros-homokos utat kémlelem Diósvölgyben a családi szőlőskert mellett. Vézna, félmeztelen kisfiúként, egy szál gatyában az ágról a forró porba ugrom, talpamat égeti a felhevült talaj, szaladni kezdek.&nbsp;Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.Meleg, fészek-szerűen otthonos, a legmélyebb értelemben ismerős ez a táj. Ismerős a gyümölcsfák ágainak jellegzetes göcsörtje, szétnyíló, ráncos kérge. Ismerősek a kiszikkadt földút évszázados ráncai, repedései. Itt a szántóföldek között a végtelenül és szelíden kanyargó utak állandóságának nyugalmát a mellkasomban érzem. Mosolygok magamban szüntelenül, mint egy félcédulás. Úgy érzem öröktől fogva ezen a poros úton lépkedek és szeretnék örökké ebben a képben gyalogolni.&nbsp;Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.&nbsp;A táj ritkán, finoman, szinte csak árnyalatokként változik, így mintha egy illatos, színes festményben gyalogolnék, egy mesterien kidolgozott tájkép (olajfesték, vászon) közepén lépdelnék egyhelyben, az előrehaladó mozgást alig érzékelem. Felettem a ragyogó tiszta ég, előttem az öreg, poros és bölcsen végtelen út, amely szelíden vezet, lágy mozdulataival nyugodtan terel. Egy évtizedekkel korábbi intenzív álmom képei jönnek felszínre bennem. Az álomban a felhők közül, magasról ereszkedem alá egy gyümölcsöskert fái közé. A kertben ritkásan sárgabarack, - &nbsp;és mandulafák rendszertelenül, távol egymástól. Közöttük a talajt sűrű, rövid fű borítja. Mikor földet érek, egy mozdulattal elrúgom magam a puha fűről, mint a holdon sétáló asztronauták és tovább lebegek minden egyes ugrással, a gravitáció nehezéke nélkül, könnyen, boldogan szökellve, ebben az ősi képben.Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.&nbsp;Széles, nyílegyenes földúton haladok, mely kis hídon vezet át. A szántóföldek között keskeny csatorna csordogál. Megállok, hátizsákomat az útmenti magas fűbe teszem. Túracipőim fűzőjét megoldom, kibújok belőlük, zoknimból a szélbe rázom az út porát. A friss levegő gyengéden csókolja talpaimat. A fűben a vízhez sétálok komótosan. Partjára ülök. A szél hangján és a madarak ritkás szaván kívül csend van. Fáradt lábaimat a jéghideg vízbe eresztem bokáig és így ülök egy darab ideig. Jobb vállam felett fehér pillangók kergetik egymást, a víz tükrén acélkék szitakötők cikáznak. Otthonról magammal hozott cinikus mosollyal csodálkozom rá a kép szinte giccses szépségére, melyben helyetfoglalok.&nbsp;Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.Most érzem én is, hogy micsoda ünnep, micsoda ajándék ez a végtelen séta. Az úton levés a valódi hazatalálás érzéseit nyújtja nekem. Keretbe foglalja mindazt, ami voltam és ami vagyok, összesűríti minden lépésbe változásom konstanciáját. Leegyszerűsít, lehámozza a rétegeket, visszavisz a kiindulópontra és a helyemre illeszt. „Azóta biztosan tudom,&nbsp;ha&nbsp;az&nbsp;élet megtisztul mindattól, ami&nbsp;nem élet, töménnyé válik, akkor ez a&nbsp;szótlan elragadtatás.”

Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.

Mikor elunom saját társaságomat és a szobák nyitogatását, csalok egy kicsit: hangoskönyvből Hamvas szavait hallgatom, aki oly magától értetődően képes elmondani, hogy mekkora ünnep, mikor nyár végén a konyhakertbe megy, majd az ott talált kincsekből zöldséglevest főz. Olyan ünnep ez, - mondja, melynél nagyobbat elképzelni sem lehet. A negyedik-ötödik napon aztán kezdek kitalálni a sötét szobákból, és folyosókról. Lépteim már lassabbak, tisztulok, egyszerűsödöm. Kezd az én hangulatom is ünnepivé, emelkedetté válni.

medium_20230626_150042.jpg

small_20230626_150042.jpg

thumbnail_20230626_150042.jpg

20230626_150042.jpg

METAFIZIKAI SÉTA - Camino Hungaro, 2023

„Van neked egyáltalán éneked?”Egyetemi éveim (eddig) messze legemlékezetesebb előadását Benedek Dezső professzor úr tartotta, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegytemen. Nem is nevezném klasszikus előadásnak, hiszen mindössze annyi történt, hogy a professzor beült közénk a terembe, majd teáját lassan kortyolgatva négy órán át az életéről mesélt. Megbabonázva hallgattuk társaimmal, hiszen ez az élet olyan kalandos volt, hogy – úgy képzelem -Charriére Pillangója vagy Faludy önéletírása is féltékeny sóhajtozásba kezdhetett az otthoni könyvespolcomon. A prof tizennyolc nyelven beszél és a nyolcvanas években, négy évet töltött az akkor technikailag nagyjából kőkorszaki fejlettségi szinten élő Yami törzzsel. De az első két óra még csak ennek bevezetésével telt, melyben Benedek prof életének korábbi éveit ecsetelte, például, hogy hogyan szökött meg kamaszként a vándorcigányokkal (mint Jose Arcadió Macondóból) és tanulta meg nyelvüket, hogy miként lett európaiként kínai hajószakács Tajvan dél-keleti vizein, hogyan kenyerezte le friss hallal a matrózokat, hogy azok cserébe elmeséljék az antropológus-fülnek kincset érő történeteiket, vagy, hogy miként lebegett egy összeeszkábált tutajba csimpaszkodva a nyílt óceánon órákon át várva, hogy egy áramlat a szigetre sodorja, amelynek létezésében legfeljebb hinni lehetett addig és közben hogyan jártak a rémképek a fejében a Jaws véres jeleneteiből, melyet amerikai egyetemi társai nézettek meg vele pár hónappal korábban. Igen hatásos és megkapó, ha mindezt maga a főszereplő meséli el, aki több más közt a Georgia State University idős professzora és aki van olyan alázatos, hogy minden fejezetét azzal egészítse ki, hogy nem várja el, hogy mindezt elhiggyük, hiszen az a legjobb, ha az ember utána olvas a dolgoknak vagy maga győződik meg róluk. Ezekre a lábjegyzetekre azért is volt szükség, mert olyan dolgokat osztott meg velünk, melyek feszegették a newtoni világképet, amelybe itt Európa közepén jó ideje beleszorultunk. Olyan történeteket, amelyek arról is szóltak, hogy „nincs természetfeletti, meg alatti, meg melletti” – ahogy humorosan mondta, csak természeti van, a maga sajátos és számunkra talán misztikus törvényszerűségeivel. A Yami törzsről elmondott élményeinek egyik kulcsfigurája számomra a törzs sámánja volt. Ez a sámán egy jó húsban lévő, nagyjából negyvenes nő volt, aki folyton valami bagó-szerűt rágott és tőle nagyokat köpött a porba. Szóval, nem sokban hasonlított a bennem kialakult jimmorrisonos sámán- varázsló képre. Ez az asszony számos csodálatos módon gyógyította a törzs tagjait (a lenti cikk részletesebben kifejti). Az akkor még fiatal kutató Benedek persze jó darabig igyekezett racionális vagy véletlenszerű magyarázatokat találni minderre, de mikor a sámán asszony percre pontosan közölte vele, hogy nagyapja elhunyt Kolozsváron, majd a prof erről később meg is bizonyosodott, leomlott minden tudományos védőfal. Az asszony gyógyító módszere nagy vonalakban az volt, hogy a beteg hüvelykujját fogva, scannelte annak vérét (mint egy élő pulseoximeter), miközben a hozzá forduló ősi történetfűzérét, vagy énekét kántálta. Ugyanis a törzsben mindenkinek megvolt a saját, pontos és egyedi története, amelyet a törzs idős tagjai gondoztak, tartottak fenn, egészítettek ki, fűztek tovább. A professzor történetének számomra leginkább jelentőségteljes pontja az volt mikor betegen kereste fel a sámánt, kérve annak gyógyító segítségét, de az közölte, hogy nem tudja meggyógyítani, hiszen nem ismeri a történetét. Ma is a fülemben cseng, ahogy a prof idézi az asszony leglényegesebb szavait: „Van neked egyáltalán éneked?” A csatolt cikk értelmezésében ez annyit tesz, van-e valami, amiben megkérdőjelezhetetlenül hiszel?&nbsp;Nekem is gyakran eszembe jut ez a mondat, hiszen a terápia során is valami hasonló dolog történik. Ez a yami asszony szájából elhangzó mondat emlékeztet arra, hogy mennyire fontos a változáshoz, hogy ismerjük saját történetünket és el tudjuk magunkat helyezni egy egyéni, sokszor és sokféleképpen megdolgozott narratívában. Az, hogy tudjuk miből lettünk azok, akik a mai napon vagyunk, ezáltal talán azt is megsejtve, hogy melyik az az irány, amerre érdemes továbbmennünk. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt, mikor egy rehabilitációs intézet terápiás közösségének tagja lettem és először kényszerültem rá (és kaptam lehetőséget), hogy mélyebben foglalkozzam magammal, - még egy teljesen más történet volt a fejemben.&nbsp;Tegnap olvasgattam néhány részletet abból a naplóból, amit a terápia első két hónapjában írtam. A komlói völgyben volt ez, ahol tizenhat hónapot töltöttem kezelésben. Sok szorongás, a bizonytalan jövőtől való félelem van azokban a sorokban, valamint humor, szarkazmus és halvány remény is. Egy olyan fiatalember hangja szól ki belőle, aki nem tudja megfogalmazni, hogy miből jött és hova tart, nem ismeri magát és saját történetét. Egy fiatalember, aki utat vesztett a függőség pusztításának rengetegében, aki elvesztette viszonyítási pontjait, aki elhitte az örökölt mítoszt, hogy alkalmatlan a fejlődésre, a változásra, eredményekre, jobb életre, békére. Valaki, aki érezhetően még maga sem tudja mi és hol romlott el ennyire, miként vált ilyen emberré, aki idegen és nem is túl szimpatikus, és akit szégyellni kell. Valaki, aki érezhetően csak azt akarja, hogy legyen végre másképp, el tudjon indulni valamerre, megszüntetve az egzisztenciális vákuum életének kölcsönzött értelmetlenségét és aki nem tudja elhinni, hogy ez valóban lehetséges. A felépülési út „ébredésekhez” vezet és átalakítja ezt a történetet, amely gyakran kevésbé romantikus, mint az azt megelőző kreált realitás, melyet gyakran az alkalmazkodás kényszere hív életre, de mivel nem igazi, a belső disszonancia szorongató zsákutcájába visz. A személyes történet füzére aztán tovább gyarapodik, alakul, változik, kiegészül, az időben nem lineáris tapasztalatként, előre és visszafelé is növekszik, tágul. Azt hiszem, az ember valahogy így tanul meg szépen lassan együtt élni magával, illetve olyanná válni, akivel együtt tud élni. Nekem valami ilyesmi a személyes tapasztalatom, aminek érvényességét természetesen nem kívánom senkire kiterjeszteni.&nbsp;Mikor a tudományos világkép általunk ismert és számunkra biztonságosnak vélt törvényszerűségeit feszegeti valamilyen tartalom vagy tapasztalat és viszkető érzés fog el, Polcz Alaine idézetére emlékeztetem magam: „Nagyon okosak lettünk, csak a bölcsességet veszítettük el.”És íme a cikk:<a href="https://irodalom.kultura.hu/hiszel-te-valamiben-annyira-hogy-azt-soha-egyetlen-pillanatra-sem-kerdojelezted-meg">Hiszel te valamiben annyira, hogy azt soha egyetlen pillanatra sem kérdőjelezted meg? (kultura.hu)</a>&nbsp;&nbsp;

De az első két óra még csak ennek bevezetésével telt, melyben Benedek prof életének korábbi éveit ecsetelte, például, hogy hogyan szökött meg kamaszként a vándorcigányokkal (mint Jose Arcadió Macondóból) és tanulta meg nyelvüket, hogy miként lett európaiként kínai hajószakács Tajvan dél-keleti vizein, hogyan kenyerezte le friss hallal a matrózokat, hogy azok cserébe elmeséljék az antropológus-fülnek kincset érő történeteiket, vagy, hogy miként lebegett egy összeeszkábált tutajba csimpaszkodva a nyílt óceánon órákon át várva, hogy egy áramlat a szigetre sodorja, amelynek létezésében legfeljebb hinni lehetett addig és közben hogyan jártak a rémképek a fejében a Jaws véres jeleneteiből, melyet amerikai egyetemi társai nézettek meg vele pár hónappal korábban. 

large_Yami Cikk.png

medium_Yami Cikk.png

small_Yami Cikk.png

thumbnail_Yami Cikk.png

Yami Cikk.png

"VAN NEKED EGYÁLTALÁN ÉNEKED?" 

&nbsp;FÜGGŐSÉG - A TAGADÁS BETEGSÉGE„A Teremtő el akarta szemét fordítani enmagáról, ekkor megteremté a világot.” (Nietzsche - Zarathustra)A tagadás a függőség betegségének egyik legfontosabb pszichológiai mechanizmusa, amely megnehezíti a problémával való szembenézést. A függők gyakran nem ismerik fel, hogy ivásuk vagy szerhasználatuk már problémássá vált, ami a segítségkérést és a felépülés folyamatát jelentősen hátráltathatja. Számomra a tagadás jelensége az egyik legérdekesebb és gyakran legdöbbenetesebb jelenség a kliensekkel való munka során, ugyanis a függők nagymesterei az önátverésnek.. Ha saját életemre és felépülésemre tekintek vissza, azt hiszem, nekem is elment néhány értékes évem arra, hogy működtettem ezt az önvédelmi mechanizmust és tagadtam függőségemet. Bámulatos, ahogy az ember védekezik életének valósága ellen és inkább teremt magának egy saját illuzórikus világot, hogy ne kelljen önmagára tekintenie.A függők hajlamosak eltúlozni a használatuk szükségességét és arra egyfajta alapállásként tekinteni, vagy egyszerűen a következményeket minimalizálni és figyelmen kívül hagyni. Egy függőnek „vakfoltja van önmagára”, így gyakran a környezete sokkal hamarabb észleli, hogy problémái vannak, mint ahogy ő maga ezt felismerné. Ahogy Miller és Rollnick (2013) a Motivációs interjú című könyvükben is hangsúlyozzák, a motiváló interjúk során fontos, hogy a szakember támogassa az önreflexiót, hogy a kliensek képesek legyenek a tagadásból kilépni. Festinger (1957) kognitív disszonancia elmélete mentén gondolkodva elmondható, hogy a függők gyakran próbálják összeegyeztetni a függőségüket korábbi normáikkal és értékeikkel. Ez a disszonancia hozzájárul a tagadás fenntartásához. A függőség gyakran szorosan összekapcsolódik az egyén identitásával is. A tagadás lehet egy módja annak, hogy a függő elkerülje az identitásválságot, amely a függőséggel járhat. Az emberek gyakran nem akarják elfogadni, hogy a problémájuk befolyásolja az életüket és a személyiségüket, így a tagadás segít fenntartani az elképzelésüket önmagukról (Schwartz, 1990).Egy felépülő függő kliens szavaival: „Nem ilyen emberként emlékeztem magamra, mint amilyenné az ivás évei alatt váltam. Úgy éreztem, hogy már nem tudok azonosulni önmagammal, a tetteimmel, és azzal az emberrel, aki lett belőlem. Ezekhez az évekhez rengeteg szégyen és csalódás tapadt. Így visszagondolva szinte már vicces egy-egy abszurd pillanat. Egy alkalommal közeli barátomnak bizonygattam, hogy az én használatom nincs hatással a munkámra, annyira azért nem nagy a baj. Barátom óvatosan jegyezte meg: -De hát, nincs is munkád.”Stigmák és tagadásA szociális környezet is erőteljesen befolyásolja a tagadás szintjét. Az olyan közeg, ahol a függőség normalizált, még inkább megnehezíti a problémával való szembenézést (Wang et al., 2015). Hazánkban, bár hosszú az illegális kategóriába eső drogok listája, az alkohol (ami egy kifejezetten komoly drog) elengedhetetlen része a mindennapjainknak. &nbsp;Ezzel idáig talán nincs is baj. Ugyanakkor társadalmunk nem csak megengedi, de facilitálja az egyén alkoholfogyasztását azzal, hogy értéket rendel hozzá. Magyarországon alkoholizálni, hogy mást ne mondjak, - kötelező férfias virtus, egészen addig a pontig, amíg ezzel valakinek problémája nem lesz és meg nem kapja a címkét, hogy ALKOHOLISTA. Ezt a jelzőt igen kevesen képesek vállalni, ami nem is csoda, hiszen azonnali kirekesztéssel, ítélkezéssel, karaktergyilkossággal járhat. Én kizárólag olyan személyeknél láttam példát ennek felvállalására, akik már kezdtek valamit a problémájukkal és felépülő függőkként gondoltak magukra. A társadalmi stigma, amely a függőséggel jár tehát szintén hozzájárul a tagadás fenntartásához. A függők gyakran félnek a negatív megítéléstől, ami miatt hajlamosak elrejteni a problémájukat még maguk elől is.„Bár életem talán legnehezebb periódusa volt, mikor végül segítséget kértem egy rehabilitációs intézetben és kezelésbe kerültem, mégis hihetetlen megkönnyebbülés volt, hogy végre nyíltan beszélhettem életemnek azokról a területeiről, melyeket évtizedekig kellett az árnyékban tartanom, rejtegetnem. Életem és önmagam egy tetemes része titok volt környezetem, a családom, a szeretteim előtt és mikor beszélhettem végre nyíltan mindarról, ami velem történt és arról az átkozott szenvedélyről, ami egyre inkább maga alá gyűrt, az megrázóan felszabadító élmény volt.” –&nbsp;meséli egy felépülésben lévő szerhasználó nő.Az emocionális védőfalA tagadás gyakran érzelmi védelmi mechanizmusként működik. A függők sokszor nem akarják szembesíteni magukat a függőség következményeivel, mert az túl fájdalmas lehet. Ezt a jelenséget a "tudatos és tudattalan védekezési mechanizmusok" koncepciója magyarázza (Vaillant, 1992). A tagadás lehetővé teszi, hogy a függők elkerüljék a szorongást és a szégyent, ami a problémájuk felismerésével járna. Ez a védekező mechanizmus egészen kifinomultan és „magas szinten” működhet, a legteljesebb mértékben elszakítva a függő személyt a nyilvánvalótól, vagy ha úgy tetszik, a valóságtól.Egy felépülő alkoholista mesélte a következő történetet:„Apám alkoholista, de mindig is fényévekre volt attól, hogy ezt beismerje magának. Nekem azért előszeretettel vágta a fejemhez, mikor az ivással kapcsolatos problémáim már nyilvánvalóvá váltak a családban. Szerintem ő valahol örült is ennek. Gyakran az volt az érzésem, hogy az én használatom súlyossága mögé bújik, ezzel kisebbítve saját hibáit. Tudjuk, hogy egy alkoholista minden pillanatban rá tud mutatni valakire a környezetéből, mondván- Jó, én is iszom, de azért annyira nem, mint a Jóskapista! Nagyjából három éve lehettem józan, mikor egy alkalommal meglátogattam szüleimet. Anyám, -aki jó társfüggőként évtizedek óra üldözte apám alkoholizmusát, - épp nem volt otthon. A konyhaasztalnál ültem, mikor apám, kezében egy doboz sörrel elém állt és őszinte elismeréssel, büszkén azt mondta: Látod fiam, mi is alkoholisták lehettünk volna, de mi megúsztuk!! - majd nagyot húzott a sörből. Az ezt követő egy órában még négy dobozzal tolt be, mire édesanyám hazaért. Apám nem viccelt. Valóban büszke volt rám, hogy le tudtam állni a piával és mindezt saját sikereként könyvelte el.”Családi dinamikák, családi betegségA családok gyakran szerepet játszanak a tagadás fenntartásában. A "kódolás" jelensége, ahol a családtagok segítenek a függőnek a probléma elfedésében, szintén hozzájárulhat a tagadás megerősítéséhez (Kurtz, 1990). A családok dinamikájának megértése kulcsfontosságú lehet a rehabilitációs folyamat során. Én magam számos olyan függő klienssel találkoztam, aki addig járult hozzá a család patológiás egyensúlyának fenntartásához, amíg működtette a ráosztott szerepet és tovább ivott vagy drogozott. Mikor segítséget kért és józanodni kezdett, a családi rendszer nem tudott mit kezdeni azzal a hatalmas űrrel, amit maga után hagyott. Döbbenetes megtapasztalni, mikor a család a lehető legjobb szándékkal van a függő családtag felé, mégis megtesz mindent, hogy visszatolja abba a szerepbe, melyre tudattalanul delegálta. A függőség mindig rendszerprobléma, családi betegség és a játszmában mindenki benne van.„Egyszer, egy vita alkalmával megkaptam a bátyámtól, hogy - Mindenkinek milyen nehéz a családban mióta én kijózanodtam! Ez eléggé földhöz vágott. Korábban az volt a család tragédiája, hogy iszom, apámhoz hasonlóan. Nagyjából öt éve lehettem ekkor már felépülésben, mikor ez a mondat elhangzott. Még legalább egy év kellett, mire lassan elszállt a neheztelésem és megértettem, hogy tulajdonképpen igaza van. Mikor kijózanodtam, nem csak függőségi problémáim kerültek felszínre, hanem az egész családi történet, ami idáig vezetett. Mivel bátyám volt a hős a családban, aki legtöbbre vitte a gyerekek közül, ő tagadta a legmakacsabb módon, hogy bármi gond lett volna velünk. Függőségemet izolált problémának tekintette a családon belül, ami kizárólag az én személyes ügyem. Mikor később elvált feleségétől és krízisben volt saját családjában, akkor tudott őszintébben ránézni történetére, érzéseire, működéseire és elindult köztünk a kommunikációnak egy új szintje. Ehhez persze kellett az is, hogy akkor én már felépülésben voltam. Azóta sokkal őszintébb és minőségibb a kapcsolatunk, mint bármikor is volt előtte.” (egy felépülésben lévő kliens visszaemlékezése).A tagadás megértése segíthet a szakembereknek abban, hogy hatékonyan támogassák a klienseiket a változásban. Prochaska és DiClemente sokat idézett transzteoretikus modelljének (Prochaska és DiClemente, 1983) lépései, mint például a pre-kontempláció és a kontempláció szakaszai, jól illusztrálják, hogy a tagadás különböző formái a felépülési folyamat korai fázisaiban erősen jelen lehetnek. A tagadás megértése segítheti a szakembereket abban, hogy megfelelően alkalmazkodjanak a kliensekhez és a felépülési folyamatukhoz, ugyanis a nyilvánvaló tagadását gyakran nehéz feladat tolerálni. A megértés és az empátia kulcsfontosságúak azokban a pillanatokban, amikor a kliensek szembesülnek a saját tagadásukkal. Az empatikus megközelítés segíthet a klienseknek abban, hogy biztonságban érezzék magukat, könnyebben nyissanak a változásra és tudjanak őszintén rátekinteni önmagukra (Rogers, 1961).Nincs mit tagadniA különböző terápiás megközelítések, mint például a csoportterápia, hatékonyak lehetnek a tagadás leküzdésében. A csoportos támogató környezetben a függők mások tapasztalataiból tanulhatnak, és így könnyebben képesek lehetnek szembenézni a saját problémájukkal (Yalom, 1995). A különféle kezelőhelyek programjai, vagy a magán ellátásban elérhető csoportterápiás lehetőségek mellett bárki számára elérhetőek már hazánkban is az önsegítő közösségek (Anonim Alkoholisták, Narcotics Anonymous, Gambling Anonymous etc.), ahol a függők egymás segítségével találhatják meg az utat saját személyes felépülésükhöz. Az önsegítő közösségek gyűlésein kizárólag függők vesznek részt, akik megosztják egymással tapasztalatukat és reményüket. Ha valaki, aki függőségben szenved és elmegy egy ilyen gyűlésre, megtapasztalhatja a sorstársi közösség élményét. Megértheti, hogy körülötte olyan emberek ülnek, akik hasonló utat jártak be, hasonló érzéseken mentek keresztül és ugyanazért vannak ott, mint ő. Nincs egyedül a problémájával és nincs mit rejtegetnie vagy tagadnia.&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;Hivatkozott irodalomMiller, W. R., &amp; Rollnick, S. (2013). Motivational interviewing: Helping people change (3rd ed.). The Guilford Press.Festinger, L. (1957). A theory of cognitive dissonance. Stanford University Press.Schwartz, W. (1990). The impact of addiction on identity. In Addiction: A family affair (pp. 45-60). New York: Penguin.Wang, L., et al. (2015). Stigma and denial: The social context of addiction. Journal of Substance Abuse Treatment, 55, 123-129.Vaillant, G. E. (1992). The wisdom of the ego. Harvard University Press.Kurtz, L. (1990). Family dynamics and addiction. In Substance abuse: A family affair (pp. 100-115). New York: HarperCollins.Prochaska, J. O., &amp; DiClemente, C. C. (1983). Stages and processes of self-change of smoking: Toward an integrative model of change. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 51(3), 390-395.Rogers, C. R. (1961). On becoming a person: A therapist's view of psychotherapy. Houghton Mifflin.Yalom, I. D. (1995). The theory and practice of group psychotherapy (4th ed.). Basic Books.Borítókép: Shutterstock

„A Teremtő el akarta szemét fordítani enmagáról, ekkor megteremté a világot.” (Nietzsche - Zarathustra)

A tagadás a függőség betegségének egyik legfontosabb pszichológiai mechanizmusa, amely megnehezíti a problémával való szembenézést. A függők gyakran nem ismerik fel, hogy a használatuk már problémássá vált, ami a segítségkérést és a felépülés folyamatát jelentősen hátráltathatja. Számomra a tagadás jelensége az egyik legérdekesebb és gyakran legdöbbenetesebb jelenség a kliensekkel való munka során. Ha saját életemre és felépülésemre tekintek vissza, azt hiszem, egy jó pár évem ment el arra, hogy ezt a védekezési formát működtessen és elkerüljem az érzéseket, amelyekkel aztán végül szembe kellett néznem. Bámulatos, ahogy az ember védekezik életének valósága ellen és inkább teremt magának egy saját illuzórikus világot, hogy ne kelljen önmagára tekintenie.