„Van neked egyáltalán éneked?”
Egyetemi éveim (eddig) messze legemlékezetesebb előadását Benedek Dezső professzor úr tartotta, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegytemen. Nem is nevezném klasszikus előadásnak, hiszen mindössze annyi történt, hogy a professzor beült közénk a terembe, majd teáját lassan kortyolgatva négy órán át az életéről mesélt. Megbabonázva hallgattuk társaimmal, hiszen ez az élet olyan kalandos volt, hogy – úgy képzelem -Charriére Pillangója vagy Faludy önéletírása is féltékeny sóhajtozásba kezdhetett az otthoni könyvespolcomon. A prof tizennyolc nyelven beszél és a nyolcvanas években, négy évet töltött az akkor technikailag nagyjából kőkorszaki fejlettségi szinten élő Yami törzzsel. De az első két óra még csak ennek bevezetésével telt, melyben Benedek prof életének korábbi éveit ecsetelte, például, hogy hogyan szökött meg kamaszként a vándorcigányokkal (mint Jose Arcadió Macondóból) és tanulta meg nyelvüket, hogy miként lett európaiként kínai hajószakács Tajvan dél-keleti vizein, hogyan kenyerezte le friss hallal a matrózokat, hogy azok cserébe elmeséljék az antropológus-fülnek kincset érő történeteiket, vagy, hogy miként lebegett egy összeeszkábált tutajba csimpaszkodva a nyílt óceánon órákon át várva, hogy egy áramlat a szigetre sodorja, amelynek létezésében legfeljebb hinni lehetett addig és közben hogyan jártak a rémképek a fejében a Jaws véres jeleneteiből, melyet amerikai egyetemi társai nézettek meg vele pár hónappal korábban. Igen hatásos és megkapó, ha mindezt maga a főszereplő meséli el, aki több más közt a Georgia State University idős professzora és aki van olyan alázatos, hogy minden fejezetét azzal egészítse ki, hogy nem várja el, hogy mindezt elhiggyük, hiszen az a legjobb, ha az ember utána olvas a dolgoknak vagy maga győződik meg róluk. Ezekre a lábjegyzetekre azért is volt szükség, mert olyan dolgokat osztott meg velünk, melyek feszegették a newtoni világképet, amelybe itt Európa közepén jó ideje beleszorultunk. Olyan történeteket, amelyek arról is szóltak, hogy „nincs természetfeletti, meg alatti, meg melletti” – ahogy humorosan mondta, csak természeti van, a maga sajátos és számunkra talán misztikus törvényszerűségeivel. A Yami törzsről elmondott élményeinek egyik kulcsfigurája számomra a törzs sámánja volt. Ez a sámán egy jó húsban lévő, nagyjából negyvenes nő volt, aki folyton valami bagó-szerűt rágott és tőle nagyokat köpött a porba. Szóval, nem sokban hasonlított a bennem kialakult jimmorrisonos sámán- varázsló képre. Ez az asszony számos csodálatos módon gyógyította a törzs tagjait (a lenti cikk részletesebben kifejti). Az akkor még fiatal kutató Benedek persze jó darabig igyekezett racionális vagy véletlenszerű magyarázatokat találni minderre, de mikor a sámán asszony percre pontosan közölte vele, hogy nagyapja elhunyt Kolozsváron, majd a prof erről később meg is bizonyosodott, leomlott minden tudományos védőfal. Az asszony gyógyító módszere nagy vonalakban az volt, hogy a beteg hüvelykujját fogva, scannelte annak vérét (mint egy élő pulseoximeter), miközben a hozzá forduló ősi történetfűzérét, vagy énekét kántálta. Ugyanis a törzsben mindenkinek megvolt a saját, pontos és egyedi története, amelyet a törzs idős tagjai gondoztak, tartottak fenn, egészítettek ki, fűztek tovább. A professzor történetének számomra leginkább jelentőségteljes pontja az volt mikor betegen kereste fel a sámánt, kérve annak gyógyító segítségét, de az közölte, hogy nem tudja meggyógyítani, hiszen nem ismeri a történetét. Ma is a fülemben cseng, ahogy a prof idézi az asszony leglényegesebb szavait: „Van neked egyáltalán éneked?” A csatolt cikk értelmezésében ez annyit tesz, van-e valami, amiben megkérdőjelezhetetlenül hiszel?
Nekem is gyakran eszembe jut ez a mondat, hiszen a terápia során is valami hasonló dolog történik. Ez a yami asszony szájából elhangzó mondat emlékeztet arra, hogy mennyire fontos a változáshoz, hogy ismerjük saját történetünket és el tudjuk magunkat helyezni egy egyéni, sokszor és sokféleképpen megdolgozott narratívában. Az, hogy tudjuk miből lettünk azok, akik a mai napon vagyunk, ezáltal talán azt is megsejtve, hogy melyik az az irány, amerre érdemes továbbmennünk. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt, mikor egy rehabilitációs intézet terápiás közösségének tagja lettem és először kényszerültem rá (és kaptam lehetőséget), hogy mélyebben foglalkozzam magammal, - még egy teljesen más történet volt a fejemben. Tegnap olvasgattam néhány részletet abból a naplóból, amit a terápia első két hónapjában írtam. A komlói völgyben volt ez, ahol tizenhat hónapot töltöttem kezelésben. Sok szorongás, a bizonytalan jövőtől való félelem van azokban a sorokban, valamint humor, szarkazmus és halvány remény is. Egy olyan fiatalember hangja szól ki belőle, aki nem tudja megfogalmazni, hogy miből jött és hova tart, nem ismeri magát és saját történetét. Egy fiatalember, aki utat vesztett a függőség pusztításának rengetegében, aki elvesztette viszonyítási pontjait, aki elhitte az örökölt mítoszt, hogy alkalmatlan a fejlődésre, a változásra, eredményekre, jobb életre, békére. Valaki, aki érezhetően még maga sem tudja mi és hol romlott el ennyire, miként vált ilyen emberré, aki idegen és nem is túl szimpatikus, és akit szégyellni kell. Valaki, aki érezhetően csak azt akarja, hogy legyen végre másképp, el tudjon indulni valamerre, megszüntetve az egzisztenciális vákuum életének kölcsönzött értelmetlenségét és aki nem tudja elhinni, hogy ez valóban lehetséges. A felépülési út „ébredésekhez” vezet és átalakítja ezt a történetet, amely gyakran kevésbé romantikus, mint az azt megelőző kreált realitás, melyet gyakran az alkalmazkodás kényszere hív életre, de mivel nem igazi, a belső disszonancia szorongató zsákutcájába visz. A személyes történet füzére aztán tovább gyarapodik, alakul, változik, kiegészül, az időben nem lineáris tapasztalatként, előre és visszafelé is növekszik, tágul. Azt hiszem, az ember valahogy így tanul meg szépen lassan együtt élni magával, illetve olyanná válni, akivel együtt tud élni. Nekem valami ilyesmi a személyes tapasztalatom, aminek érvényességét természetesen nem kívánom senkire kiterjeszteni.
Mikor a tudományos világkép általunk ismert és számunkra biztonságosnak vélt törvényszerűségeit feszegeti valamilyen tartalom vagy tapasztalat és viszkető érzés fog el, Polcz Alaine idézetére emlékeztetem magam: „Nagyon okosak lettünk, csak a bölcsességet veszítettük el.”
És íme a cikk:
Hiszel te valamiben annyira, hogy azt soha egyetlen pillanatra sem kérdőjelezted meg? (kultura.hu)
