METAFIZIKAI SÉTA
(Camino Hungaro, 2023)
Nem is Camino Hungaro volt ez, hanem metafizikai séta. Az én éves metafizikai sétám.
Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.
Úgy képzelem, hogy kell néhány nap úton levés, mire kiérek a zegzugos ház elé, amely elmémet, zsák téglaként cipelt gondolataimat jelenti. Napokig nyitogatok be a ház szobáiba. A házban az értelmetlenül és kényszeresen ruminált mérgező gondolat, - és emlékfoszlányok, és az ügyes-bajos, magukat roppant fontos színben feltüntető világi dolgok laknak. Ide-oda szaladgálok a homályos és dohos folyosókon. Próbálok elmenni a szobák zárt ajtajai mellett, de szinte minden esetben megtorpanok és benyitok, majd dühösen csukom be az ajtót. Néha azért sikerül továbbmenni. Közben keresem a kiutat a házból, egyfajta természetes állapotomat, kapcsolódásomat a jelennel, a természettel, amely körülvesz és valamiféle felsőbb erővel, amely a ház elé hív. „Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak egyetlenegyszer. Minden csak egyszer.” A magot keresem, a lényeget, mely nincs fertőzve semmilyen felesleges és hétköznapi ingerrel, vagy ahhoz tapadó gondolattal, érzéssel. Ki akarok jutni a ház elé, ahol magam lehetek, csakis az Ő társaságában. Ez persze erővel, akarattal nehezen megy.
Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.
Mikor elunom saját társaságomat és a szobák nyitogatását, csalok egy kicsit: hangoskönyvből Hamvas szavait hallgatom, aki oly magától értetődően képes elmondani, hogy mekkora ünnep, mikor nyár végén a konyhakertbe megy, majd az ott talált kincsekből zöldséglevest főz. Olyan ünnep ez, - mondja, melynél nagyobbat elképzelni sem lehet. A negyedik-ötödik napon aztán kezdek kitalálni a sötét szobákból, és folyosókról. Lépteim már lassabbak, tisztulok, egyszerűsödöm. Kezd az én hangulatom is ünnepivé, emelkedetté válni.
Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.
Ez a monoton alaphang, amely metafizikai sétám ritmusát adja, mint egy óra ketyegése, állandó, meditatív ütemet szolgáltat. A kiégett szőlőskertek archetipikus képe visszaröpít gyermekkorom egyes helyszíneire. Látom magam nyolc-tíz évesen a diófa ágán ülve, ahogy a poros-homokos utat kémlelem Diósvölgyben a családi szőlőskert mellett. Vézna, félmeztelen kisfiúként, egy szál gatyában az ágról a forró porba ugrom, talpamat égeti a felhevült talaj, szaladni kezdek.
Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.
Meleg, fészek-szerűen otthonos, a legmélyebb értelemben ismerős ez a táj. Ismerős a gyümölcsfák ágainak jellegzetes göcsörtje, szétnyíló, ráncos kérge. Ismerősek a kiszikkadt földút évszázados ráncai, repedései. Itt a szántóföldek között a végtelenül és szelíden kanyargó utak állandóságának nyugalmát a mellkasomban érzem. Mosolygok magamban szüntelenül, mint egy félcédulás. Úgy érzem öröktől fogva ezen a poros úton lépkedek és szeretnék örökké ebben a képben gyalogolni.
Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.
A táj ritkán, finoman, szinte csak árnyalatokként változik, így mintha egy illatos, színes festményben gyalogolnék, egy mesterien kidolgozott tájkép (olajfesték, vászon) közepén lépdelnék egyhelyben, az előrehaladó mozgást alig érzékelem. Felettem a ragyogó tiszta ég, előttem az öreg, poros és bölcsen végtelen út, amely szelíden vezet, lágy mozdulataival nyugodtan terel. Egy évtizedekkel korábbi intenzív álmom képei jönnek felszínre bennem. Az álomban a felhők közül, magasról ereszkedem alá egy gyümölcsöskert fái közé. A kertben ritkásan sárgabarack, - és mandulafák rendszertelenül, távol egymástól. Közöttük a talajt sűrű, rövid fű borítja. Mikor földet érek, egy mozdulattal elrúgom magam a puha fűről, mint a holdon sétáló asztronauták és tovább lebegek minden egyes ugrással, a gravitáció nehezéke nélkül, könnyen, boldogan szökellve, ebben az ősi képben.
Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.
Széles, nyílegyenes földúton haladok, mely kis hídon vezet át. A szántóföldek között keskeny csatorna csordogál. Megállok, hátizsákomat az útmenti magas fűbe teszem. Túracipőim fűzőjét megoldom, kibújok belőlük, zoknimból a szélbe rázom az út porát. A friss levegő gyengéden csókolja talpaimat. A fűben a vízhez sétálok komótosan. Partjára ülök. A szél hangján és a madarak ritkás szaván kívül csend van. Fáradt lábaimat a jéghideg vízbe eresztem bokáig és így ülök egy darab ideig. Jobb vállam felett fehér pillangók kergetik egymást, a víz tükrén acélkék szitakötők cikáznak. Otthonról magammal hozott cinikus mosollyal csodálkozom rá a kép szinte giccses szépségére, melyben helyetfoglalok.
Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb, majd koccan a túrabot az úton.
Most érzem én is, hogy micsoda ünnep, micsoda ajándék ez a végtelen séta. Az úton levés a valódi hazatalálás érzéseit nyújtja nekem. Keretbe foglalja mindazt, ami voltam és ami vagyok, összesűríti minden lépésbe változásom konstanciáját. Leegyszerűsít, lehámozza a rétegeket, visszavisz a kiindulópontra és a helyemre illeszt. „Azóta biztosan tudom, ha az élet megtisztul mindattól, ami nem élet, töménnyé válik, akkor ez a szótlan elragadtatás.”
