ÉBREDÉSEK
Eszembe jutott egy ébredésem. Magamnak írom le, mert azt hiszem érdemes és hasznos visszaemlékeznem.
Tél volt, 2011 körül. Vidéki kis szülővárosomban laktam és ezekben az években már próbálkoztam a polgári élet és rendszeres munkavégzés tevékenységét összeegyeztetni korábbi életstílusommal, amit tulajdonképpen a mezítlábas, trapéznadrágos hippi-részegeskedés és utcazenélés töltött ki, jó hosszú ideig. De nem nagyon ment, mert ezekre az évekre már komoly alkoholistává váltam és nem tudtam megfelelően irányítani a dolgokat.
Ekkor azt hiszem harmadik éve dolgoztam, mint ápoló és elhívtak egy karácsonyi pince buliba, a kórház szervezésében. Ismertem magam annyira, hogy tudjam, az egyetlen jó ötlet, ha a közelébe sem megyek a rendezvénynek, de az ingyen pia és mámor lehetősége természetesen ellenállhatatlanul odavonzott, mint szar a legyet. Ki is tettem magamért, csak úgy a magam módján. Bele kötöttem, akibe lehetett és az egyik ápolónővel olyan táncot lejtettem a táncparketten, hogy az egy b..nak is beillett volna, ha épp nincs rajtunk ruha. Nem sok mindenre emlékszem ezen kívül, csak homályos és kellemetlen érzések foltjaira, szégyenteljes viselkedésemre, önmagamból kifordulva. Szóval csak a szokásos érzésekre, életem ezen szakaszából.
A buliból hazafelé menet eltörtem a kulcscsontomat. Azt hiszem, valaki kirúgta a lábam egy kocsma előtti inzultust követően. Nem tudom ki volt az. A szakadt tornacipő, amit viseltem a legnagyobb fagyban, sem segített a stabil közlekedésben. Valamelyest kijózanított az a hihetetlen fájdalom, amit az ezt követő hazaúton éltem át. A Szent Tamás hegyen éltem ekkoriban, annak is a legtetején. A letaposott hó ráfagyott, a meredek, macskaköves útra és én újra és újra elestem, törött vállamra. Már az ájulás kerülgetett, a fájdalom és az alkoholmérgezés együttesen birkóztak velem. De azt is tudtam, hogy ha ott elvesztem az eszméletem, akkor megfagyok reggelre. Így valahogy erőnek erejével, minden alkalommal újra felálltam, tükörsima talpú tornacipőmben és folytattam a felfelé mászást. Valahogy hazaértem, mert az ágyamban tértem magamhoz, néhány óra múlva.
Aztán még ott feküdtem három napig.
Erős elvonásba kerültem. Napokon keresztül a félálom és az éber delirium között hánykolódtam. Igyekeztem minél mélyebben elaludni, de a vállamba folyton belenyilalló éles fájdalom felébresztett. Ha félig meddig ébren voltam, akkor a rám váró szégyen és újabb konfliktusok rémképei gyötörtek, a szembesülés szüleimmel, főnökömmel, az újabb szánalmas helyzetek és szánakozó vagy dühös pillantások, hogy tessék ez a szerencsétlen hülye megint részegen összetörte magát.
Ekkor az elmém egy nagyon mély és intenzív álomba menekült, valahogy a második nap hajnalán. Élesen emlékszem rá. Az a fajta álom volt, ami ritka az én életemben. Olyan állapot, ahol alig lehet szétválasztani az észlelésben álom és ébrenlét határait. Annyira valóságos és érzékelhető, tapintható minden a másik oldalon is, mintha meg is tehetném, hogy egyszerűen nem jövök vissza a vonalnak erre a felére. Nyilván akkor a delirium kémiai menyegzője is besegített ebben.
Álmomban egy fesztiválon jártam. Úgy csináltam, ahogy mindig is szoktam; lehetőleg mezétláb, minimum egy lökettel a füleim közt, felszabadultan, kalandra éhesen. Ahogy az impulzusokra való vadászat édes örömével sodródtam ide-oda, kis társaságot pillantottam meg. Az egyik félreesőbb helyen, fiúk és lányok vegyesen, a fűben, körben ülve, jókedvűen énekeltek, amihez az egyik srác gitározgatott. Csatlakoztam hozzájuk, közéjük ültem. Jobb kezemben a szokásos üveg vörösbor, abból kínáltam őket.
Az egyik lány a társaságból azonnal feltűnt nekem. Az a típus volt, amit mindig is imádtam, bár ki ne tette volna. Hosszú barna szöghaj, meseszép arc, mandula szemek, pici, filigrán alkat, telt keblek. Igyekeztem elkapni a tekintetét, ahányszor csak tudtam. Legnagyobb örömömre ő is ekképp cselekedett, így többször összenéztünk, sőt összemosolyogtunk. A szórakozás egy pontján elkértem a gitárt a sráctól és a The Doors valamelyik számát kezdtem pengetni és énekelni (nyilván sokkal impozánsabb módon, mint ahogy azt, az említett vonal ezen oldalán képes lettem volna reprezentálni). A barna lány hirtelen felállt, (egy pillanatra megijesztve engem, amit persze nem mutattam, -hogy ennyire gyatra, amit csinálok, hogy inkább tovább áll) de ehelyett mellém telepedett, rám mosolygott és velem kezdte dúdolni a dalt. Ekkor már egyértelmű volt a kapocs kettőnk közt. Mindketten tudtuk, hogy innentől fogva egy irányba visz majd az utunk és ez a legcsodálatosabb dolog, ami velünk történhet ezen a nyáron. Egy csapásra szerelmesek lettünk és már a dal minden másodperce is csak ék volt az időben köztünk és a pillanat között, mikor végre megérinthetjük egymást.
A gitárt visszaadtam és a lányra néztem, kezét az enyémbe fogtam. Barna szemei csillogva mosolyogtak rám, megcsókoltam és forrón magamhoz öleltem. Boldog voltam. A pillanatban tudtam lenni. Semmi sem hiányzott. A fesztivál alapzaja kellemesen és otthonosan duruzsolt a fülemben és imádtam, éheztem az élet minden elkövetkező pillanatát.
Ekkor ébredtem újra a késszúrás szerű éles fájdalomra, a büdös hajléktalanszagú szobámban, átizzadt ágyamon fekve. Kint sötét volt, nem tudtam megállapítani, az éjnek melyik szakában járhatunk. Igen, a mennyből a pokolba zuhantam hirtelen. A nyárból a télbe. Nem kívánom magamnak túldramatizálni, de igyekszem reflektálni az érzések sodró erejére, amelyek akkor birtokba vettek. Egy nyálkás gödörben éreztem magam, amiből nem látok ki. Hanyatt fekve, szorító mellkassal, fulladva, verejtékezve. Igyekeztem visszaaludni, de ez a hatalmas váltás kegyetlen és megrázó volt. A könnyeim kezdtek végig folyni az arcomon és a valóságom hideg és nyirkos volt, mint egy cella betonpadlója.
Öt éve vagyok józan és emlékeznem kell. Sok ilyen apró történet van, amelyekből szinte csak az érzések halványuló nyomai maradtak. Előfordul, hogy alkohollal álmodom. Ezekben az álmokban visszatérnek a nyomasztó érzéseim, főleg a bűntudat, a kétségbeesés, a markáns szégyenérzet. Mikor felébredek, kell egy darab idő, hogy felfogjam minden rendben van az életemben, hisz még mindig annyira szokatlan ez az érzés.
2017, Pécs
