FÜGGŐSÉG - A TAGADÁS BETEGSÉGE
„A Teremtő el akarta szemét fordítani enmagáról, ekkor megteremté a világot.” (Nietzsche - Zarathustra)
A tagadás a függőség betegségének egyik legfontosabb pszichológiai mechanizmusa, amely megnehezíti a problémával való szembenézést. A függők gyakran nem ismerik fel, hogy ivásuk vagy szerhasználatuk már problémássá vált, ami a segítségkérést és a felépülés folyamatát jelentősen hátráltathatja. Számomra a tagadás jelensége az egyik legérdekesebb és gyakran legdöbbenetesebb jelenség a kliensekkel való munka során, ugyanis a függők nagymesterei az önátverésnek.. Ha saját életemre és felépülésemre tekintek vissza, azt hiszem, nekem is elment néhány értékes évem arra, hogy működtettem ezt az önvédelmi mechanizmust és tagadtam függőségemet. Bámulatos, ahogy az ember védekezik életének valósága ellen és inkább teremt magának egy saját illuzórikus világot, hogy ne kelljen önmagára tekintenie.
A függők hajlamosak eltúlozni a használatuk szükségességét és arra egyfajta alapállásként tekinteni, vagy egyszerűen a következményeket minimalizálni és figyelmen kívül hagyni. Egy függőnek „vakfoltja van önmagára”, így gyakran a környezete sokkal hamarabb észleli, hogy problémái vannak, mint ahogy ő maga ezt felismerné. Ahogy Miller és Rollnick (2013) a Motivációs interjú című könyvükben is hangsúlyozzák, a motiváló interjúk során fontos, hogy a szakember támogassa az önreflexiót, hogy a kliensek képesek legyenek a tagadásból kilépni. Festinger (1957) kognitív disszonancia elmélete mentén gondolkodva elmondható, hogy a függők gyakran próbálják összeegyeztetni a függőségüket korábbi normáikkal és értékeikkel. Ez a disszonancia hozzájárul a tagadás fenntartásához. A függőség gyakran szorosan összekapcsolódik az egyén identitásával is. A tagadás lehet egy módja annak, hogy a függő elkerülje az identitásválságot, amely a függőséggel járhat. Az emberek gyakran nem akarják elfogadni, hogy a problémájuk befolyásolja az életüket és a személyiségüket, így a tagadás segít fenntartani az elképzelésüket önmagukról (Schwartz, 1990).
Egy felépülő függő kliens szavaival: „Nem ilyen emberként emlékeztem magamra, mint amilyenné az ivás évei alatt váltam. Úgy éreztem, hogy már nem tudok azonosulni önmagammal, a tetteimmel, és azzal az emberrel, aki lett belőlem. Ezekhez az évekhez rengeteg szégyen és csalódás tapadt. Így visszagondolva szinte már vicces egy-egy abszurd pillanat. Egy alkalommal közeli barátomnak bizonygattam, hogy az én használatom nincs hatással a munkámra, annyira azért nem nagy a baj. Barátom óvatosan jegyezte meg: -De hát, nincs is munkád.”
Stigmák és tagadás
A szociális környezet is erőteljesen befolyásolja a tagadás szintjét. Az olyan közeg, ahol a függőség normalizált, még inkább megnehezíti a problémával való szembenézést (Wang et al., 2015). Hazánkban, bár hosszú az illegális kategóriába eső drogok listája, az alkohol (ami egy kifejezetten komoly drog) elengedhetetlen része a mindennapjainknak. Ezzel idáig talán nincs is baj. Ugyanakkor társadalmunk nem csak megengedi, de facilitálja az egyén alkoholfogyasztását azzal, hogy értéket rendel hozzá. Magyarországon alkoholizálni, hogy mást ne mondjak, - kötelező férfias virtus, egészen addig a pontig, amíg ezzel valakinek problémája nem lesz és meg nem kapja a címkét, hogy ALKOHOLISTA. Ezt a jelzőt igen kevesen képesek vállalni, ami nem is csoda, hiszen azonnali kirekesztéssel, ítélkezéssel, karaktergyilkossággal járhat. Én kizárólag olyan személyeknél láttam példát ennek felvállalására, akik már kezdtek valamit a problémájukkal és felépülő függőkként gondoltak magukra. A társadalmi stigma, amely a függőséggel jár tehát szintén hozzájárul a tagadás fenntartásához. A függők gyakran félnek a negatív megítéléstől, ami miatt hajlamosak elrejteni a problémájukat még maguk elől is.
„Bár életem talán legnehezebb periódusa volt, mikor végül segítséget kértem egy rehabilitációs intézetben és kezelésbe kerültem, mégis hihetetlen megkönnyebbülés volt, hogy végre nyíltan beszélhettem életemnek azokról a területeiről, melyeket évtizedekig kellett az árnyékban tartanom, rejtegetnem. Életem és önmagam egy tetemes része titok volt környezetem, a családom, a szeretteim előtt és mikor beszélhettem végre nyíltan mindarról, ami velem történt és arról az átkozott szenvedélyről, ami egyre inkább maga alá gyűrt, az megrázóan felszabadító élmény volt.” – meséli egy felépülésben lévő szerhasználó nő.
Az emocionális védőfal
A tagadás gyakran érzelmi védelmi mechanizmusként működik. A függők sokszor nem akarják szembesíteni magukat a függőség következményeivel, mert az túl fájdalmas lehet. Ezt a jelenséget a "tudatos és tudattalan védekezési mechanizmusok" koncepciója magyarázza (Vaillant, 1992). A tagadás lehetővé teszi, hogy a függők elkerüljék a szorongást és a szégyent, ami a problémájuk felismerésével járna. Ez a védekező mechanizmus egészen kifinomultan és „magas szinten” működhet, a legteljesebb mértékben elszakítva a függő személyt a nyilvánvalótól, vagy ha úgy tetszik, a valóságtól.
Egy felépülő alkoholista mesélte a következő történetet:
„Apám alkoholista, de mindig is fényévekre volt attól, hogy ezt beismerje magának. Nekem azért előszeretettel vágta a fejemhez, mikor az ivással kapcsolatos problémáim már nyilvánvalóvá váltak a családban. Szerintem ő valahol örült is ennek. Gyakran az volt az érzésem, hogy az én használatom súlyossága mögé bújik, ezzel kisebbítve saját hibáit. Tudjuk, hogy egy alkoholista minden pillanatban rá tud mutatni valakire a környezetéből, mondván- Jó, én is iszom, de azért annyira nem, mint a Jóskapista! Nagyjából három éve lehettem józan, mikor egy alkalommal meglátogattam szüleimet. Anyám, -aki jó társfüggőként évtizedek óra üldözte apám alkoholizmusát, - épp nem volt otthon. A konyhaasztalnál ültem, mikor apám, kezében egy doboz sörrel elém állt és őszinte elismeréssel, büszkén azt mondta: Látod fiam, mi is alkoholisták lehettünk volna, de mi megúsztuk!! - majd nagyot húzott a sörből. Az ezt követő egy órában még négy dobozzal tolt be, mire édesanyám hazaért. Apám nem viccelt. Valóban büszke volt rám, hogy le tudtam állni a piával és mindezt saját sikereként könyvelte el.”
Családi dinamikák, családi betegség
A családok gyakran szerepet játszanak a tagadás fenntartásában. A "kódolás" jelensége, ahol a családtagok segítenek a függőnek a probléma elfedésében, szintén hozzájárulhat a tagadás megerősítéséhez (Kurtz, 1990). A családok dinamikájának megértése kulcsfontosságú lehet a rehabilitációs folyamat során. Én magam számos olyan függő klienssel találkoztam, aki addig járult hozzá a család patológiás egyensúlyának fenntartásához, amíg működtette a ráosztott szerepet és tovább ivott vagy drogozott. Mikor segítséget kért és józanodni kezdett, a családi rendszer nem tudott mit kezdeni azzal a hatalmas űrrel, amit maga után hagyott. Döbbenetes megtapasztalni, mikor a család a lehető legjobb szándékkal van a függő családtag felé, mégis megtesz mindent, hogy visszatolja abba a szerepbe, melyre tudattalanul delegálta. A függőség mindig rendszerprobléma, családi betegség és a játszmában mindenki benne van.
„Egyszer, egy vita alkalmával megkaptam a bátyámtól, hogy - Mindenkinek milyen nehéz a családban mióta én kijózanodtam! Ez eléggé földhöz vágott. Korábban az volt a család tragédiája, hogy iszom, apámhoz hasonlóan. Nagyjából öt éve lehettem ekkor már felépülésben, mikor ez a mondat elhangzott. Még legalább egy év kellett, mire lassan elszállt a neheztelésem és megértettem, hogy tulajdonképpen igaza van. Mikor kijózanodtam, nem csak függőségi problémáim kerültek felszínre, hanem az egész családi történet, ami idáig vezetett. Mivel bátyám volt a hős a családban, aki legtöbbre vitte a gyerekek közül, ő tagadta a legmakacsabb módon, hogy bármi gond lett volna velünk. Függőségemet izolált problémának tekintette a családon belül, ami kizárólag az én személyes ügyem. Mikor később elvált feleségétől és krízisben volt saját családjában, akkor tudott őszintébben ránézni történetére, érzéseire, működéseire és elindult köztünk a kommunikációnak egy új szintje. Ehhez persze kellett az is, hogy akkor én már felépülésben voltam. Azóta sokkal őszintébb és minőségibb a kapcsolatunk, mint bármikor is volt előtte.” (egy felépülésben lévő kliens visszaemlékezése).
A tagadás megértése segíthet a szakembereknek abban, hogy hatékonyan támogassák a klienseiket a változásban. Prochaska és DiClemente sokat idézett transzteoretikus modelljének (Prochaska és DiClemente, 1983) lépései, mint például a pre-kontempláció és a kontempláció szakaszai, jól illusztrálják, hogy a tagadás különböző formái a felépülési folyamat korai fázisaiban erősen jelen lehetnek. A tagadás megértése segítheti a szakembereket abban, hogy megfelelően alkalmazkodjanak a kliensekhez és a felépülési folyamatukhoz, ugyanis a nyilvánvaló tagadását gyakran nehéz feladat tolerálni. A megértés és az empátia kulcsfontosságúak azokban a pillanatokban, amikor a kliensek szembesülnek a saját tagadásukkal. Az empatikus megközelítés segíthet a klienseknek abban, hogy biztonságban érezzék magukat, könnyebben nyissanak a változásra és tudjanak őszintén rátekinteni önmagukra (Rogers, 1961).
Nincs mit tagadni
A különböző terápiás megközelítések, mint például a csoportterápia, hatékonyak lehetnek a tagadás leküzdésében. A csoportos támogató környezetben a függők mások tapasztalataiból tanulhatnak, és így könnyebben képesek lehetnek szembenézni a saját problémájukkal (Yalom, 1995). A különféle kezelőhelyek programjai, vagy a magán ellátásban elérhető csoportterápiás lehetőségek mellett bárki számára elérhetőek már hazánkban is az önsegítő közösségek (Anonim Alkoholisták, Narcotics Anonymous, Gambling Anonymous etc.), ahol a függők egymás segítségével találhatják meg az utat saját személyes felépülésükhöz. Az önsegítő közösségek gyűlésein kizárólag függők vesznek részt, akik megosztják egymással tapasztalatukat és reményüket. Ha valaki, aki függőségben szenved és elmegy egy ilyen gyűlésre, megtapasztalhatja a sorstársi közösség élményét. Megértheti, hogy körülötte olyan emberek ülnek, akik hasonló utat jártak be, hasonló érzéseken mentek keresztül és ugyanazért vannak ott, mint ő. Nincs egyedül a problémájával és nincs mit rejtegetnie vagy tagadnia.
Hivatkozott irodalom
Miller, W. R., & Rollnick, S. (2013). Motivational interviewing: Helping people change (3rd ed.). The Guilford Press.
Festinger, L. (1957). A theory of cognitive dissonance. Stanford University Press.
Schwartz, W. (1990). The impact of addiction on identity. In Addiction: A family affair (pp. 45-60). New York: Penguin.
Wang, L., et al. (2015). Stigma and denial: The social context of addiction. Journal of Substance Abuse Treatment, 55, 123-129.
Vaillant, G. E. (1992). The wisdom of the ego. Harvard University Press.
Kurtz, L. (1990). Family dynamics and addiction. In Substance abuse: A family affair (pp. 100-115). New York: HarperCollins.
Prochaska, J. O., & DiClemente, C. C. (1983). Stages and processes of self-change of smoking: Toward an integrative model of change. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 51(3), 390-395.
Rogers, C. R. (1961). On becoming a person: A therapist's view of psychotherapy. Houghton Mifflin.
Yalom, I. D. (1995). The theory and practice of group psychotherapy (4th ed.). Basic Books.
Borítókép: Shutterstock
