TYLER ÉS A FRANCIA SZÁZADVÉG
Varázsigék az életemben
Tyler és a francia századvég.
Nehezen tudnék egyetlen varázsigét kiemelni az életemből, pontosan azért, mert rengeteg ilyen járt mindig a fejemben. Végigkísérték életemet, rájuk fűztem fel azt a képet, amelyet önmagamról, elsősorban önmagam számára kialakítottam. Ezeket rendszerint kedvenc íróimtól, kedvenc századvégi mámoros költőimtől, vagy rajongott filmjeim szereplőitől kölcsönöztem, jellemzően olyan alakoktól, akik élen jártak az önpusztításban és szavaikkal identitást adtak annak az életnek, amelyet éltem.
„Hiszek a mértéktelenségben, az érzékek összezavarásában, amelyek feltárják az ajtókat, mik érzékszerveink számára láthatatlanok.” –szuggesztálták felém az abszinttól megrészegült szimbolisták vagy Blake vagy Huxley és én üdvözöltem filozófiájukat, hiszen így célt, irányt és romantikus színezetet kapott minden mértéktelen és pocsékba ment éjszaka, amelyet zülléssel töltöttem.
„Keresni kell a mélypontokat! Csak akkor tehetsz meg mindent, ha semmid sincs!” -mondta Tyler Durden, a Harcosok klubjának szégyentelenül maszkulin és szélsőséges karaktere és én boldogan fogadtam szavait húszéves fejjel és igyekeztem mindenben azonosulni vele, a verekedésektől, a bordó bőrkabátig, amiben csak tudtam. „Az önfejlesztés önkielégítés, - mondta, bezzeg az önpusztítás..!” Tökéletes esszenciái voltak e szavak, akkori dekadens életemnek és gyakran mondogattam őket magamnak, vagy fennhangon a kocsmák mélyén. Az attitűd irányítja az észlelést és én tökéletes pontossággal szűrtem ki azokat az ingereket környezetem vagy művészeti alkotások hatásaiból, amelyek rímeltek arra, ahogyan élni akartam. Meghatároztak, alakítottak engem és alakítottak mindent, ami történt az életemben. Később megtaláltam a mélypontokat, amiket kerestem. De valamilyen paradox aktus vagy varázslat mentén, valóban ebből tudtam elkezdeni építkezni.
Nem hiszek a véletlenekben. Ma már tudom, hogy az a szék, amelyet aztán 2013 őszén elfoglaltam a komlói völgyben, régóta ott várt rám. Életem minden lépése, minden keresztút sorsomban, annak a kék, kopottas, karfás széknek az irányába vitt, ahol végül azon a hideg őszön, kimerüten megpihenhettem. Annak a széknek az irányába, amelynek karfájába aztán oly sokszor kapaszkodtam az ezt követő hónapokban, izzadó tenyérrel, életem szakadékába bámulva.
„Őrület az, amikor ugyanazokat a dolgokat csinálod, mégis más eredményre számítasz.”
Ez az őrület űzött végig életem utolsó kaotikus és megszállott évein, hogy végül magamra maradjak önmagammal, egy olyan valakivel, akivel már sem azonosulni, sem együtt élni nem tudtam. Nem tárultak ki az ajtók végül és az önpusztítástól nem lettem Tyler Durden sem. A mélypont elérése egy függő életében, hosszú évek rengeteg fájdalmának, szégyenének és elcseszett ballépésének összessége. Ahogy nálam is. Mégis a mélypont: egy „pontja a görbének”, egy napon, egy órában, egy pillanatba sűrűsödik, egyszerre ér utol és egyszerre érzed hosszú évek hiábavalóságának ólomsúlyát. És ez a súly, tőle nem várt és csodálatos módon, egyszer csak felszabadít.
Életemnek ezen a pontján hívtam fel a komlói házat. Évek óta ott tároltam, tarkóm valamelyik eldugott poros sarkában, mint végső mentsvárat, vészkijáratot, amit majd egyszer felhasználhatok, ha minden összeomlik körülöttem. Azt hiszem hosszú évek óta tisztában voltam vele, hogy ez az összeomlás be fog következni, csak idő kérdése. Azon a napon először éreztem egyértelműen, hogy fel kell tennem a kezem, a csatának vége. Nem lehet tovább harcolni. Minden állás elesett.
„De valami oka biztos van, hogy felhívtál minket, nem?”
-Akkor jövő hét kedden lehetne jönni a felvételi interjúra. -mondta egy kimért hang a vonal másik végén, miután előadtam, hogy mi a bánatom.
Én, mint öntudatos és persze teljes homályban és tagadásban lévő alkoholista, hirtelen felfortyantam:
-Jövőhéten...?? De hiszen nekem munkahelyem van és lakásom. Mindkét helyen felmondási idővel. Fizetéssel, kaucióval. Nem az utcáról jövök én, hé! -mondtam szinte sértetten. Mit gondolnak ezek rólam? Hiszen nekem életem van, amiből nem lehet csak úgy kilépni hirtelen, mint egy liftből, amibe befingtam! Különben is, miért kell ezt nekem elmagyarázni valakinek, akivel sosem találkoztam? Egóm szinte kikönyökölt a számon.
Aztán jött a nyugodt hang kérdése a kagylóba, amit részemről fájdalmas csend követett. Ezt a kérdést mai napig hallom fülemben és úgy emlékszem rá, mint az első lényeges kérdésre magammal kapcsolatban. -De valami oka biztos van, hogy felhívtál minket, nem? Ez akkor valódi varázsige volt, ami a tagadás végét jelentette számomra.
„Alkoholista az az ember, akinek kínos, ha ivásáról nyíltan beszélnek.”
Mikor először beléptem a Házba, két segítő egy asztalhoz invitált, velem szemben leült és arra a bizonyos székre mutatott. Fekete lábakon álló, kék színű, kopottas szék volt. Látszott, hogy sokan, sok nehéz percet töltöttek már el rajta. A két férfi, (mint kiderült ők a segítők felépülő drogfüggők) számomra teljesen érthetetlen és oda nem illő ravasz mosollyal ült az asztal túloldalán, olyan tekintettel nézve rám, mint akik már most tudják a választ a még fel sem tett kérdésikre.
-Szóval Tamás, miért kerestél meg minket? A telefonban azt mondtad sokat iszol. -Mindketten remegő kezemre néztek.
-Egy kicsit izgulok. -szabadkoztam és megmarkoltam a karfát.
-Szóval, hogyan szoktál inni?
Micsoda kérdés ez, -gondoltam magamban. -Hát, amikor szabadnapom van, vagy ráérek általában iszom. Van, hogy napokig egyfolytában. -mondtam, és ahogy kiejtettem a szavakat, izzadó markom szorítása engedni kezdett a karfán. -Általában addig iszom, amíg bírok, vagyis amig el nem veszítem az eszméletemet. Sokszor semmire sem emlékszem a történtekből. Sőt, az elmúlt évek alkoholos „áztatottsága” után agyam néha még azt is törli, ami az ivást megelőző órákban történt. A munkahelyemről csak azért nem rúgtak még ki, mert gyerekkori haverom a főnök. Előfordult már, hogy vért hánytam és az is, hogy nyilvánosan összehugyoztam magam. Az évek folyamán tizenkét csontom tört el a rengeteg verekedésben és részben megvakultam az egyik szememre.
„Annak a terápiás értéke, hogy egyik függő segít a másiknak, páratlan.”
Szinte megeredt a nyelvem. Ez a két ismeretlen ember, szavak nélkül is egyértelműen sugározta felém, hogy nem csak pontosan érti, de érzi is, amiről beszélek. Tudtam, hogy ők is megjárták ezeket a poklokat. A kellemetlen, szorongató szégyenérzet kezdte erejét veszteni.
Az elkövetkező hónapokban könnyen és szívesen beszéltem, -most először erről az átkozott szenvedélyről, amelyet annyi rejtőzködés és titok övezett életemben. Szégyenteljes és fájdalmas világom részleteit úgy tártam fel a Ház falai között, mintha csak az időjárásról beszéltem volna. Éreztem, hogy itt történetem nem különleges, vagy ha különleges is, semmiképpen sem különös vagy váratlan. Nem magányos Don Quijote vagyok az alkohol szélmalmaival szemben, ahogy eddig hittem. Egy vagyok a sok hozzám hasonló közül, akik ugyanezeken az érzéseken mentek keresztül és pontosan tudják, hogy miről beszélek és miért is vagyok itt.
„Itt csodák történnek tezsvérem.”
A felvételi interjú, csomag átnézés és borotválkozás után, a kertbe ültem egy padra, néztem a salakpályán focizó terápiásokat. Mellettem ült Misi, akit mentorként osztottak mellém. Idős terápiás volt és neki jutott a feladat, hogy engem az első napokban istápoljon, bevezessen a ház szabályaiba és ne hagyjon magamra.
Misi egy romák lakta faluban felnőtt, fiatalkorúak börtönét megjárt, minden hájjal megkent, jelenleg a pesti utcáról ideszakadt anyagos volt. Felnyírt csapott tarkója és utcai zsargonja az előttem álló egy évet, mint leendő fegyházat vetítette elém.
Mégis ott a padon ülve elfogott valami eddig ismeretlen, végtelen nyugalom. Valami máris megváltozott. Olyan érzés volt ez, mikor tudod, hogy bármennyire is nem igy tervezted az utad, abban a pillanatban neked pontosan ott van térben és időben a helyed. Mintha hazaértél volna, mintha a helyedre illesztettek volna. Abban a pillanatban nem féltem az előttem álló terápia nehézségeitől, az ijesztő, ismeretlen helyzettől. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy most már minden rendben lesz és igazából én csodálkoztam rajta a legjobban. Ekkor Misi hozzám fordult és azt mondta: -Itt csodák történnek tezsvérem!”
A csoda megtörtént. Öt év múltán, a mai nap is józan lehetek.
D. Misi emlékének ajánlom
2017, Pécs
