„Ha nem avatjuk be a fiúkat, porrá égetik a falut.” (afrikai közmondás)
A címben lévő idézet olyan kérdésekre vonatkozó utalás mint; ha apáink nincsenek jelen, „megszöknek” saját otthonaikból munkába, alkoholba, más kapcsolatokba menekülve, akkor ki mutatja meg nekünk gyermekként, fiatalként az életet és annak színes kalandjait? Ki mutat példát és ki fogja meg a kezünket, hogy a biztonságot adó anyai fészek mellől elindulhassunk és felfedezzük a világot és azon keresztül saját kompetenciáinkat, saját magunkat? Szerfüggőkkel végzett rehabilitációs munkám során gyakran találkozom az „apasebek” jelenségével a terápiás munka folyamatában, melyet azokkal a férfiakkal végzünk, akik krónikus szerhasználók és akiknek (az esetek többségében) nem volt ott az apjuk, hogy kezüket megfogva bátorítsa őket.
Egyes szakirodalmak szerint a „lenni” érzését gyermekkorunk hajnalán, az elsődleges kapcsolatból tanuljuk meg, így sok múlhat azon, milyen minőségű is ez a kapcsolat, biztonságos-e, kiszámítható-e. Ebből a (jó esteben) biztonságos kapcsolatból indulunk aztán úgy másfél évesen, hogy felfedezzük mindazt, ami a világot, a világ dolgait és az azokkal való bánás/ cselekvés élményét jelenti. A „tenni” érzése és élménye ekkor lesz a miénk. Ahogy alapesetben az elsődleges, biztonságot nyújtó, szimbiotikus kapcsolódásunk anyáinkhoz fűz, az ettől a bázistól való kísérletező eltávolodás fázisaiban, a tenni élményében, az első cselekvések kalandjában főszerepet játszhatnak apáink. Persze, az elsődleges kapcsolat tárgyává, az apák is válhatnak, ha az anya valamilyen okból nem tud jelen lenni gyermeke mellett (betegség, depresszió, etc.). Elsődleges kapcsolata a gyermeknek, azzal a személlyel lesz, aki leginkább reagál rá és aki kiszámítható módon elérhető számára. John Bowlby (1969), aki a kötődés elméleti alapjait lefektette, az apák a gyermek személyiségfejlődésére gyakorolt hatásainak, abban az időszakban tulajdonított szerepet, mikor az anyával való kötődés már megszilárdult és a gyermek elkezd nyitottabbá és érdeklődőbbé válni a külvilág ingerei és az új kapcsolódások iránt. A kutatók megfigyelései szerint, tizennyolc hónapos korukra a gyermekek 70%-a mindkét szülő irányába mutatta a kötődés jeleit, annak ellenére, hogy az apák jóval kevesebb időt töltöttek el mellettük (Lukács, 2020). Kósa Éva pszichológus szerint, az anya és az apa által teremtett eltérő játékhelyzetek eltérő fejlődési lehetőségeket biztosítanak a gyermek számára. Az anyák jellemzően több taktilis, testi kontaktussal járó és szelídebb játékokat, - míg az apák az intenzívebb és hangosabb, több fizikai aktivitással járó játékhelyzeteket részesítik előnyben. Ezekben az apai játékhelyzetekben a gyermek lehetőséget kaphat arra, hogy megtanulja szabályozni saját, intenzívebb érzelmeit és gyakorolja mások emocionális jelzéseinek azonosítását, ami az empátia képességének kialakulásában lehet fontos. Míg az anya megteremti a biztonságos bázist, az apa segítheti a biztonságos és fokozatos eltávolodást ettől a menedéktől a világ felfedezése, megtapasztalása felé. Ahogy Révész György írja, ez a „hídfunkció” a világ és a biztonságos menedék között, kora gyermekkorban különösen fontos, mivel a kognitív funkciók, mint gondolkodás, képzelet, figyelem, emlékezet- öt éves korig jelentős fejlődésen mennek keresztül, amelynek a minél inkább ingerekben gazdag környezeti hatások adják a táptalajt. Kilépve a biztonságos közegünkből és találkozva a világ létező jelenségeivel, megtapasztalhatjuk önmagunkat, rátermettségünket, így a teljesítményünkre vonatkozó, elsődleges visszajelzéseket apáinktól várjuk. Egyes kutatások szerint, ha az apa önbecsülése alacsony, a gyermek önbecsülése nagyobb eséllyel lesz szintén bizonytalan vagy alacsony, míg az anya önbecsülésével kevésbé szoros a kapcsolat. Az apa modellszerepe kiemelt jelentőségű lehet, amely a külvilággal, a munkával, a problémamegoldással, teljesítménnyel kapcsolatos üzeneteket hordoz a gyermek számára: vihetem-e valamire, ha erőfeszítéseket teszek, érdemes-e magam elé célokat kitűzni, vagy bármit teszek, a világ egy barátságtalan és ellenséges hely marad? (Lukács, 2020)
Nagy figyelemmel olvastam korábban Phillip Zimbardo és Nikita Coulombe "Nincs kapcsolat: Hová lettek a férfiak?” című könyvét, amely számos kutatási eredmény szintetizálásán keresztül járja körül azt a szociálpszichológiai tényt, hogy az apák hiánya komoly hatással van a fiúk és lányok érzelmi és szociális fejlődésére, és ezzel összefüggésben a későbbi kapcsolataikra. Az apa hiányának sok különböző hatása lehet, például a magány, a depresszió, a szorongás és az önértékelési problémák, amelyek gyakran együttjárnak az alkoholizmus, a drogfüggőség, az erőszak és a bűnözés nagyobb kockázatával. Az amerikai állami egészségügy statisztikái szerint 375 %-kal nagyobb valószínűséggel szorulnak kezelésre viselkedési és érzelmi problémák miatt azok a gyermekek, akiket csak az anyjuk nevel és nincs jelen az apa. Egy svéd kutatás arról számol be, hogy 54%-kal több az ADHD- gyógyszert szedő az egyedüli szülőként nevelt gyermekek között (Zimbardo és Coulombe, 2015).
Zimbardo a könyvében azt is hangsúlyozza, hogy a férfi beavatási rítusok fontosak a fiúk életében. A beavatási rítusok általában olyan szertartások, amelyekkel a fiúk átmennek a gyerekkorból a felnőttkorba, és amelyek az ősi kultúrákban és modern társadalmakban egyaránt léteznek. Ezek a rítusok segítenek a fiúknak megtanulni, hogyan kell felelősségteljesen viselkedni, hogyan kell gondoskodni magukról és másokról, és hogyan kell megfelelő formában beilleszkedni a felnőtt társadalomba. Zimbardo úgy véli, hogy a beavatási rítusok hiánya az amerikai társadalomban azonban sok problémát okoz, és azt is állítja, hogy a modern társadalmak általában nem biztosítanak megfelelő beavatási rítusokat a fiúknak. A könyvben számos kutatási eredményt idéz, hogy alátámassza a következtetéseit, például a "Fatherless America" című könyvet (Blankenhorn, 1995), amely szerint az apa nélkül felnövő fiúknál gyakrabban jelentkeznek magatartási problémák, mint az apával együtt élő társaiknál, vagy az "Initiation and Beyond" című tanulmányt (O'Neil & Harway, 1997), amely kimutatta, hogy a beavatási rítusokban részt vevő fiúk jobb énképet és önértékelést alakítanak ki, mint azok, akik nem vettek részt ilyen szertartásokban. Zimbardo és Coulombe (2016) azonban nemcsak a problémákat tárgyalja, hanem azokat a megoldásokat is bemutatja, amelyekkel az apa hiánya és a beavatási rítusok hiánya kezelhető. Zimbardo például azt javasolja, hogy a szülők, mentorok és tanárok olyan szerepeket töltsenek be, amelyek segítenek a fiúknak megérteni az életet, megtanulni az érzelmi és szociális készségeket, és beavatási rítusokat szervezni. Az egyik tanulmány szerint az amerikai családokban a fiúk 25%-a nő fel apa nélkül. Az ilyen családokban a fiúk gyakran nehezebb életkörülmények között nőnek fel, és magasabb az esélyük a társadalmi kirekesztődésre és a bűnözésre. Az apa hiánya gyakran vezet az irányvesztettséghez, egyfajta egzisztenciális vákuumhoz és önértékelési problémákhoz, amelyek nagyobb eséllyel vezetnek szorongáshoz, depresszióhoz vagy szerhasználathoz.
Zimbardo és Coulombe kiemeli, hogy az apai szerep és az apai támogatás hiánya nem csak a fiúkra, hanem a lányokra is hatással van. A lányok is nagyon fontosnak tartják az apjuk jelenlétét az életükben, és ha az apák nem tartják megfelelően a kapcsolatot a lányaikkal, akkor az ugyanúgy kockázatot jelent a lányok mentális és fizikai egészségére nézve. Az apák jelenléte és pozitív hatása segít a nőknek abban, hogy biztonságban érezzék magukat a férfiakkal szemben. Ha egy nőnek nem volt egészséges apaképe apja személyében, akkor könnyen lehet, hogy bizalmatlanná válik a férfiakkal szemben, és képtelen lesz harmónikus kapcsolatot kialakítani velük. A 2000-es években számos program és kezdeményezés indult, amelyek célja az apa hiányának ellensúlyozása és az irányvesztettség megelőzése volt. Az egyik ilyen program az "Apák és lányok tánca" elnevezésű kezdeményezés, amelynek célja az apa-lánya kapcsolat erősítése és a lányok önbizalmának növelése volt. A programnak köszönhetően a résztvevő lányok többségének javult a tanulmányi teljesítménye és nőtt az önbizalma, az önbevallásos utómérések szerint. Egy másik, hasonló kezdeményezés az "Apák klubja" volt, amelynek célja az apa-lánya és apa-fia kapcsolatok erősítése, megszilárdítása, elmélyítése volt.
További kezdeményezéseket is említ könyvében a szerző. A "Big Brothers Big Sisters of America" például egy olyan program, amely célja, hogy az apák hiánya miatt nehéz helyzetbe került gyermekeknek segítséget nyújtson azzal, hogy egy támogató felnőttet, egyfajta időszakos mentort helyez melléjük, aki foglalkozik velük. Az "All Pro Dad" kezdeményezés arra ösztönzi az apákat, hogy aktívan vegyenek részt a gyermeknevelésben, és segítsenek a gyerekeknek megtalálni az életükben az apai mintát. Az Irányvesztett családok című fejezetben Zimbardo kitér azokra az amerikai kezdeményezésekre, amelyek az apai jelenlét erősítésére irányulnak. Az egyik ilyen program a "National Fatherhood Initiative", amely az apák szerepének hangsúlyozásával, például az apák gyermeknevelési képességeit fejlesztő kurzusokkal és a családokban betöltött szerepüket hangsúlyozó kampányokkal, igyekszik felhívni a figyelmet az apák fontosságára (Zimbardo és Coulombe, 2015).
A „várakozás apáinkra” aztán örökké tarthat. Számos ember saját tudta nélkül, gyermekkori sémáit ismételgetve keresi hiányzó apját a kapcsolataiban, akár a párkapcsolati, vagy a főnök-beosztott, tanár-diák kapcsolatokban. Az apa nélkül felnőtt emberek gyakran járják be a fent említett devianciával kikövezett útvonalakat. Sok ilyen útvonal ér - jó esetben - véget abban a rehabilitációs intézményben, ahol én is dolgozom és ahol drog és alkoholfüggő férfiakat kezelünk, hosszútávú, bentlakásos közösségi terápiában. Függők körében készült kutatások szerint az apák fizikailag és lelkileg távolságtartóak, durvák, inkonzisztensek, gyengék, jómaguk is alkohol- vagy drogfüggőségben szenvednek (Péley, 2002). Nem rég, mikor egy podcast beszélgetésre készültem „apasebek, férfiak a felépülésben” témában, kicsit visszaolvastam a dokumentációkat, amelyekben a terápiások magukról a kezelés elején elmondott saját narratíváit rögzítjük, mi ezeket a hagyomány szerint „lélektörténeteknek” nevezzük. Az alábbi mondatok ezeknek a történeteknek a leírásaiból az apákra vonatkozó részek.
Lélektörténetek apái:
- Apja nem volt jelen, sokat dolgozott, ivott, gyógyszereket is szedett.
- Apjával tartotta a kapcsolatot, látta, hogy iszik, de szerette, sokszor horgásztak együtt. Apja egyre jobban lerobbant, XY szégyellte, fogai kihullottak, hosszú hajat növesztett, igénytelen lett, már nem dolgozott. Nagyszülei apját és őt is mentegették, támogatták.
- Az apa munka-addikt és társfüggő, az anya pedig inkább elhanyagolónak tűnik az elmondottak alapján. Pénz van, szeretet, figyelem és törődés annál kevesebb.
- Nem volt meghitt családi légkör, apja sokat dolgozott, XY tartott tőle egy nagy bajuszos ember. XY leginkább kint az utcán játszott a többiekkel.
- Gyermekkorából szinte egyáltalán nincsenek emlékei, csak az , hogy apja üti, vágja az anyjukat és ezt a gyerekeknek mindig végig kell nézniük . Bár a gyerekeket sosem bántotta, de a félelem mindig ott lebegett. Nővérei korán leléptek, így ő és anyja egyedül maradtak az agresszív apával. XY hét éves volt, amikor anyja megelégelte a veréseket és úgy döntött, hogy megszöknek és elköltöznek.
- Egy alkalommal az apja fizikailag is megütötte az akkor már kamasz fiát és ekkor a húga is beszállt a veszekedésbe és ekkor mondta el felindulásában, hogy XY apja többször megerőszakolta a lányát.
- Apja sokszor bejelenti, hogy verés, vagy „papucsozás” lesz, amit minden esetben be is tart. XY ezeket a perceket írja le a legfélelmetesebbnek, ilyenkor nagyon fél.
- Apja innentől fogva, szinte alig volt jelen. Vagy dolgozott, vagy szeretőinél volt, így XY. a kamaszkorát otthon egyedül, vagy az iskolában megismert barátokkal töltötte. Szinte minden nap meghívta barátait magukhoz, hogy ne legyen egyedül és ők ott is maradtak, amíg szüleik engedték. Ekkoriban még nem voltak jelen a szerek az életükben.
- Az apja vélhetően alkoholista volt, fiatalon kikerült az életükből, agresszív embernek mondja. Az anyja új élettársa is alkoholista, de ő békés volt.
- Az apja szívinfarktusban meghalt, amikor ő és a testvére hétévesek voltak. Utólagosan elmondja, hogy az apja vélhetően alkoholista volt és az életvitele folytán halt meg. Élő emléke nem igazán van az apjáról, csak fényképről ismeri inkább, mert amíg élt, addig sem nagyon volt otthon.
- Az anya volt a családon belül az irányító, az apját egy nagyon jámbor embernek írja le, aki sokat ivott és az anyja folyamatosan veszekedett vele.
- Az anyjával élt egyébként a nagyszülői házban. XY amikor hétéves volt és az iskolai tanulmányait megkezdte, akkor tudta meg, hogy az apját megölték. A saját kocsijában találtak rá.
- Apja néha fel felbukkan az életükben, de igazából semmilyen kapcsolat nem alakult ki köztük.
A fenti sorok önmagukért beszélnek, nem kívánok hozzáfűzni egyéb, mesterkélt vagy drámai szavakat. Ugyanakkor, ezzel nem azt kívánom üzenni, hogy az apák a felelősek fiaik droghasználati szokásai vagy döntései miatt, mindössze egy jelenség, egy fontos aspektus bemutatására törekszem.
A terápia felnövési folyamat és a közösségi terápiában sok „rítus” és mérföldkő található. Ha csak a terápia fázisait nézem, a jól strukturált szakaszok közötti előrelépést (vagy esetleg annak sikertelenségét), mindig egy fázisváltási csoport határozza meg, ahol az egész közösség jelen van és ami az adott terápiásról szól. A közösség feladatokat ad a terápiásnak és aktívan részt vesz annak előreléptetésében, és a segítővel együtt eldönti, hogy az adott személy, a rá kiszabott feladatokat megfelelően teljesítette-e a csoporton, illetve a miként van jelen a közösségben a mindennapokban. Kaphat e fázist (egyfajta engedély és visszaigazolás a terápiás folyamatban való előrelépéshez, amely egyszerre több felelősséggel és több jogosultsággal jár), vagyis képes-e törődni velünk és magával megfelelően, képes-e felelősséget vállalni a közösségben? Ha jön egy újonnan érkező, rábízhatjuk-e biztonsággal? Ezek komoly erőpróbák és mérföldkövek a józanodni akaró egyénnek egy közösségi terápiás folyamatban. A legnagyobb rítus és ünnep a mi közösségünkben az egyéves józan születésnap, amit a közösség szintén együtt ünnepel, megajándékozva és tükröt tartva az ünnepelt terápiásnak, egyfajta visszatekintésként, szintézisként a háta mögött lévő egy évre. Ezek olyan hangsúlyos és érzelmileg olyan mértékben tartalmas pillanatok egy felnövési, újra-szocializációs, józanodási folyamatban, amelyek hitem szerint egyfajta gerincét és tartását adják a terápiás létnek. Ha valaki “belerakja magát” a terápiába, vagyis erőfeszítéseket tesz, olyan koherens énképpel, saját, jól megdolgozott élettörténettel és felépülő identitással kezdheti meg új, immáron józan életét, amely egy valódi felnövés és társadalmi beilleszkedés szilárd alapja lehet.
Hivatkozások:
Lukács, L. (2020) Hogyan szeretsz? Kulcslyuk Kiadó
Blankenhorn, D. (1995). Fatherless America: Confronting our most urgent social problem. New York, NY: Basic Books.
Blankenhorn, D. (1995). Fatherless America: Confronting our most urgent social problem. New York, NY: Basic Books.
Bowlby, J. (1969). Attachment and loss, Vol. 1: Attachment. London: Hogarth
O'Neil, J. M., & Harway, M. (1997). Initiation and beyond: Toward a typology of sexual and other interpersonally oriented masculine experiences. Psychology of Men & Masculinity, 1(1), 3-10. https://doi.org/10.1037/1524-9220.1.1.3Az űrlap teteje
Péley, B. (2002). Rítus és történet: Beavatás és kábítószeres létezésmód. Új mandátum.
Zimbardo, P. G., Coulombe, N., D. (2015). Nincs kapcsolat: Hová lettek a férfiak? Libri.
