Van egy analógiám, amit szeretek és szoktam mondogatni bizonyos terápiás helyzetekben. Az ellenállásról szól. Egy mentőtiszt barátom, aki nyáron vízimentőzni is szokott, egyszer mutatott egy felvételt arról, hogyan is vizsgáznak a vízen dolgozó mentők. A vizsgahelyzet a következő: a bajbajutott ember a vízben nagy erőkkel hadonászik, segítséget kér. A vizsgázó mentős odaúszik hozzá, hogy kimentse, mire a segítséget kérő személy elkezd minden erejével ellenállni: kapálózik, csapkod, a víz alá nyomja a segítőt, hogy rajta „felmászva” jusson levegőhöz. Amennyiben a vízimentő nem elég felkészült, nagy bajba juthat ő is. Az említett analógia arra vonatkozik, hogy a mi munkánk a terápiás térben is sok szempontból hasonló, bár nyilván nem fenyeget a fizikai sérülés veszélye (remélhetőleg). A segítséget kérő mindent megtesz, hogy kezelésbe vegyük, hiszen nem akar megfulladni élete lefelé tartó örvényében. Majd mikor kezelése valóban elindul, igyekszik ellenállni a változásnak minden erejével: csapkod, kétségbeesetten kapálózik, akár még téged is megpróbál „lenyomni”, hogy meggyőzzön, nem tudsz neki segíteni, vagy legalábbis megmondja, hogy azt hogyan csináld! A terápiás folyamatok, jellemzően korai szakaszában gyakran lehet tapasztalni a kliens nagyfokú ellenállásának számtalan formáját, ami paradox jelenségnek tűnhet, hiszen ő kért segítséget. A változás azonban nehéz kenyér, hiszen, ha megváltozom, mi marad belőlem? A függők működésére jellemző a manipuláció, a játszmák, a titkok, tagadás és az ellenállás is, ami a függőknél sem feltétlenül jelent motiválatlanságot a józanodásra, felépülésre.
Farkas Judit és Kiss Anna a következő pontokban gyűjtik össze a kliens ellenállásának jeleit (Kiss, Farkas, Kapitány-Föveny, 2022):