Pisti és családja, nagyon szegény család voltak. Egy kis zsákfalu utolsó pici házában laktak, egy szoba - konyhában, összesen heten. Apja parasztember volt, aki mezőgazdaságban dolgozott és munkahelyén, mint engedelmes és meghunyászkodó “bólogatójánost” ismerték, de otthon a család megdermedt minden alkalommal, mikor az apa hazaért. A kinti világ megalázó érzéseit az apa hazahozta és a családon való agresszív uralkodásában vezette le. Amikor ivott, egy kicsit még jobban vigyázni kellett vele. Ezt a gyerekek persze hamar megtanulták és szinte láthatatlanná váltak apjuk közelében. Pisti anyja egy kancsal, szeplős, alsó határ intellektusú asszony volt, aki az életet csak, mint egy mindig mellőzött szereplő szenvedte el; elvégezte az egyszerűbb házimunkákat, enni adott a gyerekeknek, sokat nem kérdezett tőlük és ha egy kis pénzhez jutott valahogy, alapzajként jelenlévő sajgó, keserűségét ő is itallal tompította el. A kis ház mögött a család állatokat tartott, főként disznókat, így orruknak megszokottá vált az ürülék ammóniától savanyú szaga. Ezt a szagot, szinte ízként tudta felidézni István még húsz év múltán is, ilyenkor egyszerre szorult össze a szíve és égette mellkasát a harag.
Pisti megszokta, hogy a tanítónénik szívesen oktatják, kedvesen szólnak hozzá és ugyanúgy azt is, hogy otthon csak a morgás és az elcsattanó ütések várhatnak rá. Apja sosem elegyedett vele szóba, ahogy szinte senkivel sem a környezetéből. Hazaérve ideje nagy részét a disznók körüli munkával töltötte, egyedül. A házban, csak a bajusza alatti keserű maga elé káromkodások és trágyától szennyes gumicsizmájának súlyos léptei jelezték, hogy ott van. Ha valamelyik gyerek rossz helyen téblábolt, egy morgás vagy hirtelen meglendülő tenyér volt a jutalma. Pisti, bár igazán sosem ismerte, valahogy mégis felnézett az apjára, egyszerre félte és tisztelte is a hallgatag embert. Néha ábrándozott arról, milyen lenne, ha apja megölelné, vagy a térdére ültetné, megkérdezné mi volt a tanítónénikkel az iskolában és ő eldicsekedhetne.
Egy nap Pisti kint játszott a hátsó udvaron, mikor az apa dübörgő léptekkel ment el mellette, egyenesen a disznókhoz. Pisti nem messze guggolt a földön és kis sárgalacsinokat készített, melyeket növekvő számú kis kupacokba rendezett. A számolás mindig is jól és könnyen ment neki. Ekkor meghallotta apja hangját, de kellett egy darab idő, mire játékban elmerülő elméje felfogta, hogy az ő hangját hallja. A hang most szelíd volt és dallamos, ahhoz képest, amit a kisfiú eddig ismert. Apja a nagy anyakocához beszélt, akit Marisnak neveztek. A hatalmas koca régóta a családnál volt és az idők során rengeteg kismalacot hozott a világra. Pista közelebb húzódott, hogy jobban hallja apját. Az apa összefüggően és ízesen beszélt. Amennyire a gyerek ki tudta venni, apja a munkahelyén elszenvedett nehéz érzéseiről panaszkodott, elmondta melyik kolléga miért marha, vagy milyen sérelem érte. Közben trágyázott és a kocát becézgette, dicsérte, milyen szép nagyra nőtt. Teljesen új és idegen volt ez a hang Pista számára, mintha nem is apja szájából szóltak volna a szavak.
Ezután Pisti szinte minden nap kiült az ólhoz, mikor apja késő délutánonként trágyázni és etetni ment. Minél közelebb elbújva hallgatta apja hangját és élvezte a melegséget a hasában, ahogy elképzelte: apja hozzá intézi szavait, vele beszélget, nem a kocával. Mikor a meleg érzés megszűnt, a kisfiú féltékeny és dühös volt. Féltékeny volt a disznóra.
Egy nap, mikor Pisti hazaért, a konyhaasztalnál apját és egy másik férfit látott italozni. Gyorsan a szobába iszkolt, nehogy útban legyen. A beszélgetésből csak annyit hallott, - Le kell vágni, le kell vágni hamar! Apja nem szólt, hallgatott, hallgatta a másik férfi beszédét. Pár nappal ezután kiderült, hogy bizony disznóvágás lesz szombaton hajnalban és a Maris nyakát fogja érni ezúttal a bökő. A disznókat, ha vágósúlyba értek, rendszerint apja vágta le, de ezúttal úgy tűnt, ez a másik férfi feladata lesz. Pista segített aznap reggel a férfinek, aki hamar a lába közé fogta a Maris fejét és egy határozott mozdulattal vágta el az artériát, folyatta ki a gőzölgő, vöröslő vért. Pisti, ezt látva valamiért ugyanazt a melegséget kezdte érezni a hasában, mint mikor elképzelte, hogy apja hozzá szelíden beszél. Egy eddig ismeretlen érzés is szétáradt benne és az olyan ember öröme töltötte el, aki valaki felett végre diadalmaskodik. A bökéssel megszűnt Maris jelenléte és megszűnt a keserű féltékenység Pisti mellkasában.
Apja addig kis sem jött a házból, amíg a megszúrt disznó visítása teljesen el nem hallgatott. Gyorsan és sokat ivott aznap és késő délután a kisfiú fél szemmel úgy látta, hogy apjának a könnyei is elerednek, ami előtte sosem fordult elő. Pisti gondolt egyet és apjához szaladt, az egyik konyharuhával a kezében, hogy az megtörölhesse könnyekben ázott arcát. Elé állt, apja felé nyújtotta a koszos rongyot. A parasztember, aki eddig csizmája szárát bámulta, ránézett, könnyes szemeivel, melyekre az élet évszázados keserű reménytelensége és kilátástalansága borított tejüvegszerű homályt, majd felmordult: Hordd el magad, te mihaszna! - és trágyás csizmájával feléje rúgott.
Pisti rutinosan tért ki a rúgás elől, a rongyot a földre ejtette és elszaladt. Kiszaladt az udvarról, ki az utca végén álló vetésbe, onnan a síneken át a mezőre, és csak szaladt, szaladt lihegve, nagy lendülettel, amíg lábai engedték. Majd egy ponton megállt. Zihálva vette a levegőt, lehajolt, térdére támaszkodott. Majd hirtelen felegyenesedett, kihúzta magát. Hosszan nézte a távolban, a vörösborszínű égbolt alján lenyugvó napot. Boldog volt.
