Madarak
Aznap arra keltünk a terápiásokkal, hogy éjszaka leesett a nagy hó. Legalább tizenöt centis, tömör, ropogós. Gyönyörű volt a komlói völgy, nagy fenyőfáival, a hólepte focipálya, melyre csak az ágaskodó kapukról lehetett ilyenkor ráismerni. Körben az erdő, a fák apró ágai ezüstösen csillogtak, tiszta és békés volt.
Nos, a havat viszont el kell takarítani, bizonyos helyekről legalábbis. Így a szokásos reggeli séta helyett tudtuk, hogy mi következik. Az aznap reggel ügyeletes segítő kivezényelt minket szépen a szerszámos kamrához, ahol aztán szétosztottuk a hólapátokat. A völgybe meredek autóút vezetett be az egyik oldalról, azt kellett megtisztítanunk, hogy a majd délelőtt érkező munkatársak le tudjanak rajta jönni gond nélkül.
A lapátolás, a néhány még be nem melegedett mozdulatot követően aztán jó hangulatban telt. Szerettem az ilyen különleges perceket Komlón, mert egyes ilyen pillanatokról biztosan éreztem, hogy nem fogom elfelejteni őket. Ezt a szépség teszi, azt hiszem. Az ragad meg. Mindegy, hogy milyen minőségben. Lehet az nehéz vagy súlytalan pillanat, ha ennyire telve van szépséggel számomra, akkor esélyes, hogy a fejemben marad.
A salak, amelyet a focipálya mellől vittünk az úthoz, hogy azt szétszórva megakadályozzuk a lefagyást, elfogyott. Így az egyik talicskával a kezemben visszaindultam a pálya felé, otthagyva a többieket. Komótosan lépegettem a ropogós friss havon és emlékszem, szinte néma csend lett körülöttem, ahogy a hó puha hangfogóként, minden apró neszt letompított.
Megraktam a talicskát a fagyos salakkal és visszafelé indultam. Ekkor lettem figyelmes a madarakra. A völgy egy központi részén áll néhány hatalmas fenyőfa. Ezeknek nyitott tenyérként szétterülő széles ágait befedte a hó és tulajdonképpen arra figyeltem fel, ahogy elkezdett hirtelen lehullani az egyik ágról az addig mozdulatlan fehér réteg. Két apró, fekete madár játszott a fa ágán, a hóban, egymást kergetve, vidáman fröcskölve szét a havat. Bukfenceztek benne, szárnyukkal sűrűn verdesve, láthatóan nagyon élvezték a dolgot.
Megálltam és némán figyeltem a jelenetet, kezemben a talicska szarvaival. Furcsa így visszagondolva, de mélyről éreztem, hogy valamit mutatni akar ez a pillanat. Ez is egy olyan momentumnak ígérkezett, amelyről az imént beszéltem.
A madárpár az utolsó bukfenc után felröppent a levegőbe és sebesen, még mindig láthatóan a játék részeként, kergetőzve suhant a ház felé.
A komlói ház hatalmas üvegablakokból áll, ezzel is jelképezve az átláthatóságot, amely a közösséget kell, hogy jellemezze, azt, hogy mindig látható vagy és nem bújhatsz el. Az üvegfelületekre repülő szárnyasok sziluettjeit ábrázoló matricákat ragasztottak a közösség előttem itt járt tagjai, a célból, hogy a madarak ne repüljenek bele az ablakon tükröződő tájba.
Ez alkalommal nem vált be. A két madár a házhoz közelítve is egy röppályán, szorosan együtt és sebesen mozgott, majd közvetlenül az üvegfal előtt az egyik, hopp felröppent, a másik viszont a tompa puffanással nekiütközött a csalóka képnek, és mint egy darab fekete rongy hullott a hóba.
Nagyon szomorú jelenet volt és akkor hirtelen az ugrott be, hogy mi, akik itt vagyunk a terápiában és próbáljuk az életünket megváltoztatni, mi is ezt a játékot játsszuk vagy játszottuk sokáig. Addig röpködtünk, bukfenceztünk boldogan és az örömöket kergetve, míg azok csak csalóka képmásai lettek a valóságnak, de mi úgy is belerepültünk, megkockáztatva, hogy darabokra törik a tükörkép, a táj, az életünk és mi magunk is.
Az egyik madár felröppent szabályos görbét leírva a magasba, a másik pedig a földre hullott és ott is maradt, néhány szárnyaszegett csapkodás után nem mozdult többé. És akkor tudtam, hogy pontosan így fog történni velünk is, amint kirepülünk a fészekből, elhagyjuk a komlói völgyet. Lesz, aki felfelé ível majd és lesz, aki visszazuhan a padlóra és talán nem is kel fel onnan többé.
Fogtam hát a talicskát és visszaindultam a srácokhoz, hogy igyekezzek részt venni a közös lapátolásban, hátha ezen múlik majd, ha a jövőben esetleg elkerülöm a zuhanást és a levegőben maradhatok.
Misi és Skuló emlékének ajánlom.
Pécs, 2018
