Könnyen lehet, hogy ez a sztori csak nekem izgalmas, de el akartam mesélni.
Tíz évesen gördeszkáztam először és azonnal hatalmas szerelem lett. Bár, csak a bóvli bolti deszkára futotta akkoriban, azzal a hónom alatt csapódtam a helyi parkolóban az idősebb srácokhoz és velük együtt gyakoroltam a trükköket. Akkoriban szenzáció volt, ha valamelyiküknek sikerült egy „profi” deszkát rendelni Amerikából, amit pár hónap alatt be is hajóztak ide, Európa közepére és együtt csodálhattuk irigykedve, ahogy használatba veszi a gyönyörűen ívelt, minden oldalról hullámokban végződő, mesés ábrákkal díszített lapot. Első és talán egyetlen egészséges szenvedélyemként gondoltam mindig erre a sportra. Pár évre abbamaradt, majd tizennyolc évesen kezdtem újra, egy nyári munka fizetéséből vett, immáron profi deszka segítségével, eggyel magasabb szinten, komolyabb trükköket, csúszásokat kigyakorolva. Néhány évre rá kezdődött életem utcazenélős és mezítlábas-trapéznadrágos-részegeskedős évtizede, így a gördeszka ismét mostoha sorsra jutott. Ha jól emlékszem eladtam egy srácnak, az árát nyilván elbuliztam.
Azóta eltelt húsz év és azt vettem észre, hogy időről időre azt álmodtam, hogy gördeszkán siklom. Ezek az álmok mindig fantasztikus élményt adtak és keserű volt az ébredés utáni tudat, hogy ez már nem fog megtörténni az életemben, ez már csak egy szép emlék és az emlékhez kapcsolódó kellemes érzetek maradványa álmaimban, - gondoltam.
Nyár végén, egy hétköznap délelőtt kimentem a Tüskésréti futópályára, hogy kocogjak kicsit. A pálya mellett, egy bmx / gördeszka pályára lettem figyelmes, amely üresen állt. Odasétáltam, felálltam az egyik pontjára és csak csodáltam az aszfaltból megformált kanyargó hullámokat. Úristen, az én időmben nem volt ilyesmi, mit nem adtunk volna annak idején, ha ezt kipróbálhatjuk! És mit nem adnék manapság is, ha kipróbálhatnám, de hát...A következő pillanatban agyam automatikusan sorolni kezdte a kifogásokat, amelyek alátámasztották, hogy ez így negyvenegy évesen miért ostoba ötlet. Nyilván, nagyon gyorsan találtam pár okot, a fájós derekamtól, a nevetséges abszurd látványon át, ahogy elképzeltem magam száz kiló felett, őszülő szakállal gurulni, majd elesni, mindenki szeme láttára, ahogy az emberek összenevetnek: nézd a vén marhát! Tisztán emlékszem, hogy következő pillanatban pedig az fogalmazódott meg bennem, hogy nem a deszkán guruláshoz vagyok túl idős, hanem ahhoz, hogy ilyen dolgokon, a megszégyenülés lehetőségén szorongjak. Tudom, hogy ez nem életkor kérdése, de hát a francba, nem ezért józanodtam ki!
Már aznap vettem egy gördeszkát. Pár nap után kimerészkedtem a pályára. Hihetetlen élmény volt. Körülbelül két óra alatt ki tudtam használni a pálya adottságait és iszonyúan élveztem, köszönhetően annak, hogy az alapok megvoltak. Aznap mikor hazamentem, emlékszem egy pillanatra, mikor konkrétan az volt bennem, hogy: Nem hiszem el, ezt most álmodtam, vagy tényleg megtörtént? Minden alkalommal egyre jobban ment és egyre élvezetesebb volt. Heteken át eufóriában voltam, mint aki szerelmes. Mindenkinek erről meséltem, egy alkalommal még egy klinikai állásinterjún is felhoztam, vicces (nem vettek fel). Az emberek nagy része nyilván azt reagálta, hogy lehetőleg ne törjem össze magam, ez eddig sikerült.
Hát, ennyi. Hihetetlen ajándék volt ez saját magamnak, ugyanakkor fontos korrektív élménynek tartom, mert nem az alaphuzalozott működések győztek. Ezáltal visszakaphattam ismét egy olyan dolgot a felépülésemben, amiről azt hittem, hogy már régen lemondtam róla.
